A kíméletlen verés

1922–1923

1923. MÁJUS 5-ÉN Ella Branham megszülte nyolcadik fiát, név szerint Howard Duffy-t. Így csatlakozott a többiekhez, sorban az ifjabb Charles 4 éves, Jesse 7, Edgar 9, Melvin 11, Henry 12, Edward 13, és William, aki most 14 éves volt. Charles Branham egyre nehezebbnek találta nyolc gyermekének az élelmezését, különösen a téli hónapokban. 1922–23 telére Billy kiépített egy sor csapdát, így segítve, hogy legyen étel az asztalukon. Mr. Wathen földjének erdős területein nyüzsögtek a pézsmapatkányok, oposszumok, nyulak, hódok és bűzös borzok. Billy minden reggel 2 órakor fogta a lámpását és kiment a csapdákat ellenőrizni. Sokszor épp időben ért haza, hogy iskolába indulhasson. Mivel csak egy öltözet ruhája volt, gyakran úgy ült az órákon, hogy olyan szaga volt, mint annak a borznak, amit aznap reggel nyúzott. Ezért a többi diák nagyon undorodott tőle. De ez a plusz munkája nagyon jól jött a családjának. Ha nyulat fogott, el tudta adni 15 centért, aztán abból tudott venni egy doboz 22-es töltényt, és tudott lőni még három-négy nyulat. Édesanyja nyulat tálalt vacsorára kétszersülttel és mártással. A többit Billy eladta a városban és a pénzen kukoricadarát és búzalisztet vett.

A városba járás gyakran nyomasztó volt Billynek. A Branhaméknek rossz hírük volt Jeffersonville környékén. Többször is megesett, hogy az emberek átmentek az út túloldalára, hogy kikerüljék Billyt. Néhányan csak addig beszélgettek vele, amíg senki sem látta őket, de amint valaki más arra jött, az illető befejezte a beszélgetést Billyvel és elsétált. Ez fájt. Billy tudta, hogy édesapja és nagybátyja rossz társaságnak számított – cigarettáztak, dohányt rágtak, szerencsejátékot űztek és alkoholt csempésztek –, de Billy azt gondolta keseregve: „Én mit tettem? Én abban nem vagyok hibás. Soha életemben nem ittam. Engem miért vesznek egy kalap alá velük?”

Nem mintha Billy nem próbált volna meg inni. Egy vasárnap reggel a forrásnál ő és Edward a folyóhoz sétált édesapjukkal és Mr. Dornbush-sal, azzal a szomszéddal, aki a hegesztéseket csinálta Charles lepárlóján. A két fiú azt tervezte, hogy az öreg, lyukas evezős csónakjukon mennek majd fel-le a folyón, és eldobott üres üvegeket keresnek. Charles-nak mindig szüksége volt üres üvegekre a házi készítésű italához, és jól megfizette őket; egy ötcentest adott egy tucatért. Mr. Dornbush rokonszenvezett Billyvel, és most Billy szeretett volna jó benyomást tenni rá, remélve, hogy Mr. Dornbush majd kölcsönadja ma reggelre vízhatlan csónakját. Billy csónakjának nem volt kormánylapátja, ezért nehezen lehetett kezelni az erős sodrásban. Evezőnek Billy két régi deszkát használt; az egyikkel ő evezett esetlenül a csónak egyik oldalán, míg a másikkal Edward lapátolt a másik oldalon.

A folyóhoz közel egy fa volt az útra dőlve. Charles átvetette egyik lábát a törzsén, de ahelyett, hogy átmászott volna, hátradőlt egy faágnak támaszkodva.

„Álljunk meg itt egy kis felüdülésre!” – mondta.

Előhúzott a farzsebéből egy üveg whiskyt, jól meghúzta, majd átadta barátjának. Mr. Dornbush kortyolt egyet és visszaadta Charles-nak, aki egy hajtás ágai közé rakta, ami a kifordult gyökérzet mellett volt.

Billynek úgy tűnt, ez egy jó alkalom szívességet kérni. „Mr. Dornbush, maga szerint kölcsönkérhetnénk a testvéremmel a csónakját ma reggelre?”

„Persze, Billy. Rendben van.”

„Ez az ember kedvel engem” – gondolta Billy az izgalomtól megremegve.

Charles hörpintett még egyet a whiskyből és újra a barátjának adta. Miután Mr. Dornbush eloltotta szomját, átadta a palackot Billynek, mondván: „Tessék, Billy. Igyál egyet.”

„Nem, köszönöm. Nem iszom” – mondta Billy.

Mr. Dornbush megdöbbentnek látszott. „Azt akarod nekem mondani, hogy ír létedre és Branham létedre nem iszol?”

Charles utálkozó arckifejezéssel bólintott, miközben azt mondta: „Egy rakás fiút nevelek, de csak az egyikük pipogya, és az Billy.”

„Én? Pipogya?” – lobbant fel Billy. Még a gondolattól is megborzadt. „Elegem van már abból, hogy pipogyának hívnak. Ide azt az üveget!”

Mr. Dornbush átnyújtotta a flaskát. Billy kirántotta a kezéből, kihúzta a dugót és haragos elszántsággal szorította ajkaihoz. Kezdte felfelé billenteni, de mielőtt akárcsak egy csepp whisky is a szájához ért volna, zajt hallott, mintha forgószél suhogtatná a leveleket – sssssssh. A keze megállt – az üveg még az ajkain volt. Ezt nem csak képzelte; olyan tisztán hallotta, mint a beszélgetést maga körül. Sssssssssh. Billy emlékezete visszaidézte azt a hangot a nyárfán, mely azt parancsolta: „Soha ne igyál, ne dohányozz és semmiképp ne szennyezd be a tested! Lesz számodra egy munka, mikor idősebb leszel.” Billy ijedten dobta le az üveget és futásnak eredt a mezőn keresztül, amilyen gyorsan csak tudott, miközben a csalódottság és zavarodottság keserű könnyei csorogtak arcán.

„Látod, én megmondtam. Ez egy pipogya” – gúnyolódott Charles.

Billy bármerre is fordult, az élet árnyas oldalát látta. Folytatta az iskolai tanulmányait a hetedik osztályig. Olyan volt ez számára, mint mankóval hegyet mászni. A vidéki iskolarendszer elvárta a diákjaitól, hogy megvegyék maguknak a könyveiket és a felszereléseiket. Billy szüleinek nem volt elég pénzük ceruzára és papírra, pláne tankönyvekre. Így minden alkalommal, amikor Billy meg akarta tanulni a leckét, kölcsön kellett kérnie hozzá a könyvet egy másik diáktól.

Az akkori iskolai követelményt úgy állították össze, hogy csakúgy segítsen kialakítani egy gyermek erkölcsi jellemét, mint az értelmét. Az egyik lecke mélyen megérintette Billyt, mégpedig Longfellow Az élet zsoltára című verse.

Ez a vers megihlette Billyt. De még legvadabb álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy milyen mély nyomot hagy az élete az idő homokjában. Most azonban Longfellow verse a remény énekét dalolta a kietlen földön. Ezek a fennkölt szavak Billy szívéhez szóltak és bátorították ezt a zilált, 14 éves fiút, aki igyekezett megérteni minden igazságtalanságot, amit az életében látott. Az idősebb fiúk minden lehetőség kihasználva gúnyolták és zaklatták – mert Kentuckyban született, mert szegény volt, mert korához képest alacsony volt, mert más volt.

Mostanra megértette a családja szegénységének az okát: hogy édesapja iszik. Egy nap, mikor az iskolás gyerekek heccelték, hogy milyen rongyosan öltözik, Billy olvasott egy epizódot egy történelemkönyvben, amiben Abraham Lincoln kiszállt egy hajóból New Orleansban és elhaladt egy rabszolgaárverés mellett. E szerint a beszámoló szerint Abraham Lincoln látta, amint a fehér emberek egy nagy, erős néger rabszolgára licitálnak, miközben a rabszolga felesége és gyerekei oldalt álltak és sírtak. Lincoln összecsapta a tenyerét, és azt mondta: „Ez rossz így! És egy napon majd ellene fordulok, még ha az életembe kerül is!” Billy félretolta a történelemkönyvet és azt gondolta: „Az ivás is rossz! És egy nap ellene fordulok, még ha az életembe kerül is!”

De semmi nem hozta annyira tűzbe, mint amit a földrajzkönyvben olvasott az arizonai sivatagról. Vágyott ott lenni; vágyott lovagolni a kaktuszokkal tűzdelt nyílt térben. Olyan romantikusnak, olyan békésnek, olyan idillikusnak hangzott. Felébredt benne a költő, de nem volt semmije, amire leírhatta volna a gondolatait; így hát kölcsönkért egy darab papírt a mellette ülő diáktól, és ezt írta:

Egyedül vagyok, óh, mily egyedül,
bárcsak lennék messze délnyugaton,
hol az árnyék mélyre bukik
fenn a sziklás havason.

Látom is a prérifarkast ólálkodni
a naplemente lila lepelén.
Hallom is a szürkefarkast ordítani
hol hosszúszarvú legelész.

És hallom, valahol a kanyonban
panaszkodik egy oroszlán,
messze a Catalina hegyek közt
Arizona vonalán.

Sajnos a zaklatás az idősebb fiúk részéről tovább ment a csúfolódásnál és gúnyolódásnál. Iskola után a fiúk bandába verődtek, és többször lecsaptak rá. Bár korához képest kicsi volt, Billy elég bátor és határozott volt az ökölharchoz. A fiúk leütötték, ő pedig újra felkelt. Addig ütötték le újra és újra, míg volt ereje felkelni. Sokszor a vacsoráját egy szalmaszálon keresztül szívogatta, mert az ajkai annyira szét voltak zúzva, hogy nem tudott szilárd ételt enni.

1923-ban, egy tavaszi napon Billy hazakísért egy lányt az iskolából, miközben vitte a könyveit. A kunyhójuk felé menet az úton öt kötekedő vette körül. Letaszították a porba.

„Miért sétálsz te azzal a lánnyal?” – gúnyolódott megvetően az egyikük.

„Ja, nem akarjuk, hogy vele sétálj, te koszos, kentucky-i réz-bandi!” – kötekedett a másik.

Tudták, hogy Billy Kentuckyban született és hogy édesanyja félig indián, amitől rézbőrűnek számított, ezért csúfolták kentucky-i „rézbandi”-nak.

Erre a sértésre Billy talpra ugrott és támadásba lendült, miközben az ökleit vadul lengette. De öten már túl sokan voltak. Támadói addig birkóztak vele, míg végül karjait leszorították. Aztán, míg négy fiú lefogta, az ötödik egy követ fogott a kezébe és addig sulykolta vele Billy arcát, míg az teljesen elgyengült és majdnem eszméletét vesztette.

„Ígérem, egyenesen hazamegyek, csak engedjetek el” – kérlelte őket Billy.

Mivel már úgyis majdnem eszméletlen volt, a fiúk beleegyeztek. De előbb ledobták, az arcát a kemény földútra szorították, majd mielőtt elmentek volna, aljasságuk befejező mozzanataként párszor belérúgtak.

Billy tényleg egyenesen hazament, de nem maradt ott. Levette az ajtón lógó 22-es Winchester puskát, beletöltött 16 töltényt, majd átvágott a fehérakácfa cserjéken az út egy olyan pontjára, ahol tudta, hogy a fiúk el fognak haladni. Elbújt az út mellett és várt. Hamarosan hangokat hallott.

„Ebből majd tanul az a „kukoricakeksz”, hogy ne sétáljon lányokkal” – mondta az egyik.

„Láttátok, milyen ijedten nézett?” – toldotta meg egy másik.

„Ja, az a Kentucky-i „rézbandi” mostantól majd ráébred, hogy hova került!” – tette hozzá egy harmadik.

A bokrok közül kilépve Billy elzárta az útjukat, miközben puskáját felhúzott kakassal rájuk irányította. „Na, ki akar elsőnek meghalni, hogy ne lássa a többiek halálát?” – mondta nyugodtan.

A fiúk sápadtan rikoltottak fel rémületükben és hitetlenségükben.

„Ne nyüszítsetek, mer’ mindannyian meg fogtok halni, egyik a másik után. Veled kezdve” – mondta Billy, miközben fegyvere csövét afelé a fiú felé fordította, aki a kővel többször is az arcába sújtott.

Meghúzta a ravaszt. Klikk. A fegyver nem sült el. Billy gyorsan hátrarántotta a felhúzókart, hogy másik töltényt juttasson a csőbe. Klikk – megint csütörtököt mondott. Mostanra az öt fiú már rohant, üvöltött, árkokon bucskázott át, fák mögé került, próbálva olyan gyorsan eltűnni onnan, ahogyan csak tudtak. Billy, azzal a feltett szándékkal, hogy megöli őket, újra és újra felhúzta a puskát, új töltényt juttatva a csőbe, és meghúzta a ravaszt, olyan gyorsan dolgozva, ahogyan csak tőle telt – klikk, klikk, klikk, klikk… De a puska mindegyiknél csütörtököt mondott.

Az öt fiú már messze járt. Billy mögött 16 töltény hevert elszórtan a földön. Felvette őket, lefújta a port róluk, majd visszatette őket a puskába. Aztán fegyverével megcélzott egy fát és elkezdte húzgálni a ravaszt – bumm, bumm, bumm, bumm… Ez alkalommal mindannyiszor elsült a fegyver, a törzsbe tüzelve és fakérget repítve minden irányba. Billyben forrt a méreg, ahogyan az út közepén állt. Aztán hirtelen nevetni kezdett – hangos nevetéssel, ami mélyről tört elő. Olyan erősen nevetett, hogy feldagadt arcán könnyek kezdtek csorogni. Abban az évben, mikor az iskola szabadon engedte nyárra, Billy kisétált onnan és soha többé nem ment vissza.