A nyomor bűze

1916–1917

AZ ISKOLA TÖBB IRÁNYBA is kiterjesztette Billy szemléletét. Egy olyan világról tanult, amely Indiana és Kentucky zöld dombjain túl húzódik: egy háborúban lévő világról. Olyan országok neveit hallotta, melyekről korábban nem is tudta, hogy léteznek – Németország, Ausztria, Magyarország – és tanult arról is, hogy ezek az országok szövetséget hoztak létre Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország ellen. Habár 1916 őszén az Amerikai Egyesült Államok még semleges maradt, Temple asszony folyamatosan tájékoztatta diákjait a külföldi eseményekről. Gyakran vitt újságot az iskolába, melyből cikkeket olvasott fel a háborúról a gyerekeknek. Billy képzeletében gyalogos katonákról és parancsokat osztogató tábornokokról szóló beszámolók, vad csaták és romantikus hősök kavarogtak. Néha az ebédidő egy órájának felét azzal töltötte, hogy az újságban megjelent katonák fényképeit nézegette. Néhanap Jeffersonville központjában is látott katonákat. Csinos egyenruhájuk lázba hozta Billy hétéves képzeletét, hogy ő is katona akarjon lenni.

Lloyd Ford, Billy egyik iskolás pajtása kapott egy cserkészegyenruhát, mivel a nyári hónapokban a Nyomkereső magazint árulta. Lloyd gyakran viselte az iskolában is, Billy nagy irigységére. Jelvényekkel teli mellrészével, rangjelzéseivel az ingujjon, katonás sapkájával, és a külső felén egy sávval a nadrágján Lloyd Ford cserkészegyenruhája Billy álmai netovábbja lett az öltözékek között. Tudta, hogy ha valaha ilyen egyenruhát viselhetne, akkor nagyon tekintélyes embernek érezné magát.

Egy nap Billy elég merészséget szedett össze magában ahhoz, hogy megkérdezze: „Lloyd, ha elkoptatod ezt az egyenruhát, nekem adnád majd?”

„Persze, Billy. Neked adom majd” – válaszolta Lloyd.

Október vége felé az idő kezdett hidegre fordulni. Minden reggel dér lepte be a mezőket, és ritkán olvadt el tíz óra előtt. Billy, még mindig ing nélkül, reszketve futott végig Utica Pike-on. Ha elég korán ért az iskolába, akkor fel tudott melegedni az öntöttvas szenes kályhánál, mielőtt az óra kezdődött, és kijelölt helyére kellett ülnie. Wathen asszony, Charles főnökének felesége megláthatta, ahogyan fedetlen mellkassal szaladt iskolába, mert egy nap egy használt kabátot adott neki, aminek egy sasos jelvény volt a karján. Billy annyira élvezte a melegét, hogy minden percben viselte, amikor a kunyhón kívül dolgozott vagy játszott. Az iskolában a gallérjánál biztosítótűvel összefogva hordta, hogy a többi gyerek ne vegye észre, hogy nem visel alatta inget.

Éjjel a padláshálón a csillagok bekukucskáltak a zsindelylapok rései között Billyhez és öccseihez. Amikor elkezdett esni a hó, Ella egy darab viaszkos vászonnal takarta be a fiúkat, hogy alvás közben el ne ázzanak. Reggelre a vászon friss hóval volt meghintve.

Ella már elkészítette a reggelit, mielőtt a fiúk felébredtek – forró pirítóst cirokmelasszal. Egyik reggel a padlásfülke létrájához ment és felszólt: „Billy! Gyere le Edwarddal és reggelizzetek!”

„Anya, nem látok!” – válaszolta Billy. „Valami van a szemeimben.” A szempilláik összeragadtak a padlásfülkében az egész éjszaka lengedező fagyos szellőtől.

„Genny van a szemeden. Egy perc, és hozom a mosómedvezsírt” – mondta Ella.

Amikor csak mosómedvét lőtt Charles, levágta a kövérjét a húsról, Ella pedig kisütötte belőle a zsírt és kannába tette. A mosómedvezsír volt a családban a mindent gyógyító szer. Ella ezt adta terpentinnel és petróleummal a gyerekeknek, ha megfáztak. Ezt kellett lenyelniük, ha fájt a torkuk. Most pedig Ella addig masszírozta meleg mosómedvezsírral a fiúk szemhéját, míg végre ki tudták nyitni a szemüket.

Billy és Edward iskolába menet néha szekérnyomokban tudtak átmenni a nagy havon, máskor maguknak kellett utat törniük a hófúvásokon. Mire megérkeztek, mindig csuromvizesek voltak térdmagasságig. Szerencsére ebédszünetig megszáradt a nadrágjuk és a cipőjük.

Mindig együtt vitték az ebédjüket egy kétliteres melaszos vödörben. Édesanyjuk a vödörbe egy kis befőttesüvegbe zöldfőzeléket, egy másik üvegbe babot, két darab, reggelről megmaradt kukoricakenyeret és két kanalat rakott. Billy érezte a többi gyerek sütőben sütött kenyerének illatát, és olyan jónak tűnt. Tudta, hogy azok a gyerekek ebédre szendvicset és sütit esznek, és szégyellte volna, ha látják szegényes babját és kukoricakenyerét. Így hát lesétáltak Edwarddal a folyóhoz, leültek egy farönkre, és maguk közé tették a befőttesüvegeket, hogy magukban egyenek. Először Billy szedett magának egy kanállal, majd Edward merítette meg a kanalát, aztán újra Billy, egymást váltva, gondosan ügyelve, hogy mindkét üveg tartalmát egyenlően elosszák.

1916. karácsonyához közeledve Temple tanítónő diákjaival piros, fehér és kék papírból csíkokat vágatott, hogy láncot ragasszanak belőle, amit otthon a karácsonyfájukra tekerhetnek. Charles még soha nem állított karácsonyfát a kunyhóban, de amikor Ella meglátta, hogy milyen díszeket készítettek a fiai, elhatározta, hogy ebben az évben másként lesz. Fogott egy fejszét, elment az erdőbe és egy bozontos kis cédrussal tért vissza. Körülfonta a két papírlánccal, de még így is elég csupasznak tűnt. Charles vetett pattogatni való kukoricát idén a kertbe, és Ella szerint eljött a megfelelő pillanat a felhasználására. Egy lefedett lábasban ki is pattogtatta a nyílt tűz fölött rázogatva. Tűvel és cérnával fel is fűzte hosszú láncba, majd többször körbetekerte vele a cédrust, míg végül elégedetten nyugtázta, hogy most már valódi karácsonyfa kinézete van.

A fadíszítés után Ella a kimaradt pattogatott kukoricát belerakta a kétliteres vödörbe, hogy Billy és Edward elvigye az iskolába ebéd utáni csemegének. A két fiú az ebédesvödrüket az öltözőszobában hagyta egy polcon, a többi fiú kabátja fölött. (Billy még mindig egész nap hordta kabátját, még az iskolában is.) Reggel tíz óra körül Billy gondolatai a pattogatott kukorica felé terelődtek. Milyen lehet az íze? Aztán azt gondolta: „Vajon hogyan kóstolhatnék meg egy maroknyit belőle még ebéd előtt?” Így hát jelentkezett, és megkérdezte Mrs. Temple-től, hogy kimehetne-e a mellékhelyiségbe. Kimehetett. Ahogy Billy átment az öltözőn, levette a vödör tetejét, kivett egy jó nagy maroknyi kukoricát és visszatette a vödör tetejét. Kiment a szabadba a nagy téglakémény mögé és megette a kukoricát, szemenként majszolgatva. Gondosan letörölte a kezét és az arcát, hogy csalásának ne legyen árulkodó nyoma.

Ebédidőben Billy és Edward lementek a folyóhoz, hogy farönkjükön megebédeljenek. Mindketten a pattogatott kukoricát akarták első fogásként elnyammogni. Amikor felnyitották a vödröt, azt látták, hogy a kukorica egyharmada eltűnt. Edward őszinte megdöbbenéssel nézett Billyre és azt mondta: „Nézd már, valami történt a kukoricával.”

Billy próbált ugyanolyan megdöbbentnek látszódni, mint testvére. „Igen, tényleg.”

Edward soha még csak nem is gyanította, hogy mi az igazság.

Karácsony este a fiúk kiakasztották a zoknijaikat. A következő reggelen mindegyikük egy narancsot és három cukorkát talált benne. Billy azt gondolta: „Óh, milyen nagyszerű ember ez a Mikulás, hogy eljött ezt elhozni.” Még karácsonykor megette a narancsot, de a héját kiszárította, hetekig a zsebében hordta, és úgy szopogatta, mint más a nyalókát.

1917. januárjában Billy észrevette az iskolában, hogy Lloyd a karácsonyi szünet óta nem hordja az egyenruháját. Megkérdezte tőle: „Lloyd, mi van a cserkészruháddal?”

Lloyd azt mondta: „Sajnálom, Billy, elfelejtettem, hogy neked kell. Majd megkérdezem édesanyámat.” Másnap Lloyd kiábrándító híreket hozott. „Anya a kabátból matracot csinált a kutyának, Billy. A nadrágból pedig foltot csinált apa nadrágjára. Nem maradt belőle más, csak az egyik nadrágszár.”

Billy tántoríthatatlan volt. „Akkor hozd el nekem azt a nadrágszárat!”

Így Billy egy elnyűtt cserkészegyenruha egyik nadrágszárának büszke tulajdonosa lett, melynek egy csík volt függőlegesen az oldalán és egy megkötőzsinór a végén. Annyira akarta viselni azt a nadrágszárat az iskolában, de nem talált rá jó alkalmat. Ezért a kabátja zsebébe csúsztatta, ahol a megfelelő pillanatra várva tartotta. Nem kellett sokáig várnia.

Egy hatalmas hóvihar zúdította fehér haragját Indiana vidéki részére. Néhol a hótorlaszok több mint 5 méter magasak voltak. Ezután ónos eső esett, jéggel zománcozva be a havat és a fákat. Ez tökéletes körülményeket teremtett a szánkózáshoz. Az Utica Pike-i iskola tanulói az ebédszünetüket szánkózással töltötték egy közeli nagyobb dombon. Minden gyereknek boltban vásárolt szánkója volt – mindnek, kivéve Billyt és Edwardot. Billy emlékezett, hogy van egy régi vaslavór a szemétdombon, lenn a folyónál. Elment érte, így hamarosan ő és Edward is csatlakozott a többi fiúhoz a domb tetején. Belemásztak a lavórba – Billy hátulra, miközben Edwardot átfogta a lábával elöl – és úgy szánkáztak le, csúszás közben körbepörögve. Nagyszerű szórakozás volt, de a lavór rozsdás alja történetesen kiszakadt, így valami mást kellett találniuk, amin szánkózhatnak. Ez alkalommal egy farönköt dolgoztak meg, addig faragva, amíg az eleje kicsit hasonlítani kezdett a szánkókéra. Annyira erős volt a jégpáncél a havon, hogy működött a dolog, így a két fiú felült az összeeszkábált szánkóra, és a domb legmeredekebb lejtőjén száguldottak le.

Az egyik ilyen különös futamuk csúnya bukással végződött a domb alján. Billy hóval kitömött kabátban, tompán fájó lábbal állt fel. A többi gyerek köré gyűlt és kérdezgették, hogy jól van-e. „Jaj, megsérült a lábam” – nyöszörögte. Aztán hirtelen észbe kapott. „Erről jut eszembe, hogy a zsebemben van a cserkészegyenruhám egyik nadrágszára. Abból jó kötözőszer lesz.” Elővette zsebéből a nadrágszárat, áthúzta a teniszcipőjén, felhúzta fájós lábára és rögzítette. Éppen ekkor megszólalt az iskolacsengő, mely hívta őket az órakezdésre.

Azon a délutánon Mrs. Temple előrehívta Billyt a táblához. Miközben a feladaton dolgozott, Billy oldalvást állt, remélve, hogy a többi diák nem veszi észre, hogy csak az egyik lábán van egyenruha. De természetesen mindenki észrevette. Az elfojtott kuncogások hamarosan hangos hahotázásokba mentek át. Billy sírva fakadt, Temple asszony pedig hamarabb hazaküldte aznap.

Áprilisban Mrs. Temple egy louisville-i újságot vitt az iskolába, melynek a főcíme azt harsogta, hogy AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADBA SZÁLL NÉMETORSZÁG ELLEN. Hangosan felolvasta a cikket, elmagyarázva, hogy hogyan süllyesztettek el német tengeralattjárók három amerikai kereskedőhajót 1917. március 18-án, arra kényszerítve Woodrow Wilson elnököt, hogy feladja Amerika semlegességét. Az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba.

Odakint a tölgyfák rügyezni kezdtek és a napok egyre melegedtek. Délután Billy nehéz téli kabátja alatt izzadva ült az órán. Nagylábujjai kikandikáltak a teniszcipője orrán.

Egy nap Mrs. Temple arra lett figyelmes, hogy a terem hátuljában a diákok fura arcokat vágnak, miközben úgy tartják az orrukat, mintha valami nagyon büdös lenne. Szerette volna tudni, hogy köze van-e ennek a kis William Branhamhez. Miért ragaszkodik a téli kabátjához még egy ilyen forró délutánon is?

„William, miért nem veszed le a kabátodat? Nincs meleged?” – kérdezte tőle.

Billy szíve szinte megállt. Nem veheti le a kabátját; nincs rajta ing!

„Nem, asszonyom, egy kicsit fázom.”

„Fázol, egy ilyen napon?” – csodálkozott.

„Igen, asszonyom.”

„Jobb lenne, ha ide ülnél egy kicsit a tűz mellé” – mondta.

Billy egész télen megőrizte a titkát, és nem szerette volna, ha most kiderül. Kelletlenül húzta a székét búboskemence mellé, miközben Mrs. Temple egy újabb lapát szenet dobott bele. Izzadság ült ki a homlokára, majd végigfolyt az arcán.

Mrs. Temple megkérdezte: „William, még mindig fázol?”

„Igen, asszonyom.”

„Beteg lehetsz. Haza kellene menned” – csóválta a fejét.

Billy jó pár napig otthon maradt, azon tűnődve, honnan szerezhetne egy inget, hogy újra iskolába mehessen. Nagynénje – édesapja testvére – a dombon túl lakott nem messze tőlük. Volt egy lánya, aki Billyvel volt egykorú. Nemrég voltak náluk látogatóban, és unokahúga ott felejtette egy ruháját. Habár farkasfogas minta díszítette elöl és hátul, Billy elhatározta, hogy az ingrészt kiszedi a ruhákból. A szoknya nagy részét levágta róla, a maradékot pedig a nadrágjába gyűrte. Aztán megnézte magát odakint az almafára szegelt törött tükörben. Megrázta a fejét és keresztbe fonta az ujjait.

Amikor az iskolatársai meglátták a farkasfogas díszítést a mellkasán, elkezdték csúfolni: „Ez egy lányruha.”

„Nem, nem az” – bizonygatta Billy –, „ez az én indián öltözetem.”

Ezen még jobban nevettek, és kegyetlenül kigúnyolták. „Billy Branham lányruhában jár. Milyen pipogya!”

Gúnyolódásuk ellenére Billy ezt az inget viselte minden nap egészen a nyári szünetig. Muszáj volt neki. Ez volt az egyetlen inge.