A véletlen lövés

1923–1924

WILLIAM BRANHAM 14. nyarát – 1923-ban – azzal töltötte, hogy édesapjának segített a kertet gondozni és a szántóföldön dolgozni. Charles-nak volt két lova – volt egy idősebb, saját munkalova, egy másik, fiatalabb lovat pedig kölcsönkért Mr. Wathentől. Mivel két egyesfejes „Moldboard” ekéje volt, Charles mindig egyszerre használta őket. Júniusban Billy édesapjával a kukoricasorok között szántott, amikor a lovak elkezdtek prüszkölni és a lábaikkal idegesen dobogni. Billy azon küzdött, hogy a lovát a sorok között tartsa, hogy a Moldboard-eke ne kerüljön a kukoricaszárak közé.

„Apa, mi bajuk van a lovaknak?” – kiabálta.

Charles lova is táncolt éppen. Megállt, fehér-piros kockás zsebkendőjével megtörölte a homlokát és a látóhatárt kémlelte.

„Vihar közeleg, fiam.”

Billy a tiszta kék ég aljára meredt. „Vihar? Apa, én nem látok vihart.”

„Fiam, te ezt nem érted. Isten ezeknek a lovaknak ösztönt adott. Messziről megérzik a vihart.”

Újra elkezdtek szántani, de két sornál tovább nem jutottak, mikor sötét fellegek borították el az eget. Éppen csak el tudták vinni a lovakat a pajtába, mielőtt a szélvihar elszabadult. Billy ritkán gondolt Istenre, mivel a téma csak néha merült fel a családi beszélgetésekben; de aznap gondolkodott Istenről, és azon tűnődött, hogy milyen más okos ösztönt adhatott még az állatoknak. Belegondolva a sok csodás dologba, melyet az erdei teremtmények között látott, Billy arra jutott, hogy Isten elég okos illető lehet.

Egy szombat reggel Billy megkérdezte, hogy bemehetne-e a városba aznap. Charles adott neki egy tízcentest a heti segítségéért, és azt mondta: „Ne költsd el mindet egy helyen, fiam!”

Billy autóstoppal bement Jeffersonville-be és elment Jimmy Poolnak, az unokatestvérének a házához. Aztán ő, Jimmy és Earnest Fisher a belvárosban kószáltak, hogy elköltsék a pénzüket. Billy a kezében forgatta a tízcentest, ahogy sétált. Nagyon gazdagnak érezte magát. Először egy adag fagylaltot vett egy pennyért. Miután azt elfogyasztotta, vett még kettőt és azokat is elnyalta. Aztán elment Schimpff édességboltjába és végignézte a polcokra sorakoztatott befőttesüvegeket, melyek telve voltak kemény cukorkákkal. Billy már máskor is volt itt, és már tudta, melyiket szereti a legjobban. 2 centért vett 20 dkg erős pirosat. Ezzel 5 cent maradt nála – éppen elég Leo mozijában két vetítésre.

Miután órákig westernfilmeket nézett, Billy elképzelte, hogy nyugaton él hősként egy divatos kis farmon. Ifjúságának kitűzött célja az volt, hogy igazi cowboy legyen, igazi bőrnadrággal, csizmával, nagy cowboykalappal és egy komisz lóval, melyen senki más nem tud lovagolni, csak ő. Gyakran hallotta édesapjától, hogy amikor ő fiatal volt, hogyan tört be vadlovakat és nevezett be rodeókra Kentuckytól Texasig. Billy azt gondolta: „Óh, ha csak egy kicsit idősebb leszek, elmegyek nyugatra és igazi lovas leszek.”

Billy az öreg munkalovon „gyakorolt”. Amikor ő és édesapja a szántóföldön töltötték a napjukat, Billy mindig korábban jött haza, hogy a házkörüli tennivalókat ellássa. Elvezette fáradt hátasát a pajta mögé egy vizes vályúhoz, amely egy kivájt farönkből készült. A ló száját a nyálkás vízbe merítette és nagyokat kortyolt, míg Billy levette a hámot és bevitte a pajtába. A vályú felett méhek döngicséltek. Billy öccsei kezdtek körben összegyülekezni. Fogták a ló sörényéből és farkából kifésült szőröket, „kígyót” fontak belőle és azt úsztatták a vályúban. Ahogyan a ló ivás közben hullámokat kavart, a lószőr „kígyó” úgy hullámzott a víz színén, mint ahogyan egy rezesfejű siklik tova.

Billy kihozott egy nyerget a pajtából, és a ló hátára vetette. Bogáncs nőtt sűrűn a vályú körül. Billy összeszedett egy maroknyit a szúrós terméséből és a nyereg alá tömködte, mielőtt a hevedert jó szorosan meghúzta. Testvérei felsorakoztak a kerítésen a mulatságra. Billy felugrott a lóra és sarkait a horpaszába vágta, hogy megpróbálja ugráltatni. Szegény öreg ló, az egész napos munkától fáradtan, csak nyerített és körbeforgott, alig emelgetve a patáit a földről. Billy előre-hátra hintázott a nyeregben, úgy téve, mintha a lova egy rakoncátlanul ugráló vadló lenne. Azt kiabálta: „Ezt nézzétek! Cowboy vagyok!” és szalmakalapjával a ló farára vert. Testvérei mind nevettek és tapsoltak.

AZON AZ ŐSZÖN, miután a gabonát learatták, Billy egyre több időt töltött az erdőben, ahol halászott és vadászott a vadászkutyájával, Fritz-cel. Billy nagyon szerette a kutyáját és büszke volt rá, hogy Fritz csapdába kergetett minden élőlényt, ami mászni tudott. Még egy bűzös borz sem tudta eltántorítani hűséges kutyáját. Fritz bekergette a borzot egy kisebb csalitos bozótba, és körözött körülötte, miközben ugatott, hogy ott tartsa a borzot. Mikor Billy is odaért, csak annyi dolga volt, hogy megemelje az ágakat és azt mondja: „Kapd el, pajtás!” Fritz habozás nélkül előrevetette magát és megragadta a borzot, nem érdekelte a szörnyű bűz, amit az ráspriccelt. Természetesen Billy édesanyja rosszallotta ezt a szokást.

A vadászás és halászás több lett Billy számára, mint időtöltés; az erdőben töltött órák menedéket jelentettek a külvilágtól, a béke közjátéka, mely nélkül az elviselhetetlen körülmények túlságosan megnyomorgatták volna. Az erdőben Billy többé nem érezte magát kívülállónak. Úgy érezte, ő is része a vadonnak, része az évszakok ritmusának, része az univerzum rendjének. Azt érezte, ami után vágyott.

Billy kezdett egyre távolabb barangolni otthonától, így egyszer felfedezte Tunnel Millt, egy vidékies tájat 24 kilométerre északkeletre Jeffersonville-től, nem messze Charlestowntól Indiana államban. A térség arról a nevezetes búzamalomról kapta a nevét, mely Fourteen Mile Creek mellett van. Az 1800-as évek elején egy John Work nevű férfi megfelelő helyet keresett, hogy malmot építsen. Nem volt könnyű megtalálni a tökéletes helyszínt. A víznek elegendő sebességgel és mennyiséggel kell zúdulnia a malom hatalmas vízkerekére, hogy meg tudja forgatni, az évben lehetőleg a legtöbb hónapban. John Work felfigyelt arra, hogy Fourteen Mile Creek csaknem teljesen körbefut egy nagy sziklahalmon, miközben több mint 7 métert zuhan. Jó szimattal kezdett számolgatni, hogy ha a domb folyásirányú oldalán építené fel a malmát, és dinamittal robbantana egy alagutat a sziklán keresztül meredeken fel a domb tetejéig, akkor az alagúton keresztül zúduló víznek mindig lenne annyi energiája, amennyi az ő vízkerekének valaha is kelleni fog. 1920-ban elkészült a malom és az alagút, elnyerve a területnek a nagyon találó Tunnel Mill nevet. Harminc évvel később John Work fia eladta a malmot Wilford Greennek, akinek a családja azóta is üzemeltette. Ezért hívták néha Green’s Millnek (Greenék malma) a helyi lakosok.

A civilizációtól elzárt Tunnel Mill-i terület tele volt a halakkal, szarvasokkal, oposszumokkal, mosómedvékkel, pézsmapatkányokkal, hódokkal, mókusokkal, fákkal, dombokkal, sziklákkal, patakokkal, csenddel és nyugalommal – röviden mindazzal, amit Billy akart életében. Gyakran járt oda, elcsípve egy-egy kézbesítő teherautót, amely Jeffersonville és Charlestown között ingázott. Néha meggyőzte két barátját – Jimmy Poole-t és Sam Adairt –, hogy menjenek vele. Néha Edwardot és Henryt vitte magával. Általában egy elhagyatott vadőrkunyhóban aludtak, és a reggelijüket mindig a patakból fogták. Egy helyen a patak kiszélesedett 12 méter szélesen és 3 méter mélyen, tökéletes úszómedencét alkotva. Billy „Hódlyuk”-nak hívta ezt a helyet. Vitt magával egy nagy tekercs kötelet és felkötötte egy faágra, mely benyúlt a víz fölé. A partról nagy ívet leírva lendültek a patak fölé; aztán elengedték. Az a kötél számtalan órányi szórakozást adott a fiúknak.

Amikor senkit sem tudott rávenni, hogy vele menjen, Billy egyedül stoppolt Tunnel Millig. Napokat töltött vadászással, halászással és a zordon erdő átkutatásával. Az egyik ilyen kalandozása alkalmával véletlenül fedezte fel későbbi rejtekhelyét. Egy kisebb hegyet megkerülve, egyszer csak egy meredek mészkőfal tövénél találta magát. Alatta a talaj meredeken ereszkedett alá egy szurdokba, ami körülbelül 25 méter mély volt. Az egész területen sűrűn nőttek a fák, és nagy mészkődarabokkal volt tele, melyek a meredek falról estek le korábban. Billy óvatosan folytatta útját a mészkőfal tövében, amikor észrevett egy 60 cm széles nyílást a lábainál, szinte teljesen elrejtve az aljnövényzettől. Először azt gondolta, hogy egy rókalyuk lehet – egy hasadék a sziklák között, melyben az állatok menedéket találnak a vihar elől. De közelebbről szemügyre véve észrevette, hogy ez egy barlang bejárata. Billy bemászott kb. harminc centire. A lyuk tovább ment lefelé, kb. egy méternyire, és onnantól a padló lefelé ereszkedett és vissza hegybe addig, míg egy szűk átjárót formált, amely elég magas volt, hogy felálljon benne. A levegő hideg és nyirkos volt. Billy kitapogatta az utat a folyosón egy kis távolságban, amikor megrémült. Mi történik, ha beleesik egy gödörbe? Nem mert továbbmenni a sötétségben. Majd visszajön később, felkészültebben.

Következő alkalommal, mikor Billy azon a tájon járt, vitt magával néhány gyertyát, hogy jobban fel tudja fedezni a barlangját. Átmászott a nyíláson és lecsúszott a síkos lejtőn addig a pontig, ahol már fel tudott állni. A folyosó itt csak fél méter széles volt. Habár a falak megközelítették a függőlegest, a mészkő belsejében az árnyékok jól kiemelték az apró éleket a hunyorgó gyertyája fényében. Az átjáró enyhén jobbra kanyarodva folytatódott és egy kissé kiszélesedett. Itt a padló és a mennyezet meglehetősen egyenes volt, mintha a barlang ezen része emberi lakhelynek lett volna kialakítva. Még egy lapos, kiugró perem is volt az egyik falon, mely méretben éppen megfelelt ágynak. Újabb 3 és fél méter után a folyosó újra összeszűkült. A padló és a mennyezet egyenetlenné vált. A mennyezeten nagy darab, szögletes cseppkövek szorongtak, egymáshoz ékelődve, mégis azt a hatást keltve, mintha bármely pillanatban leeshetnének.

Mostanra Billy már több mint 7 méternyit tett meg a bejárattól. Hirtelen megállt és füttyentett egyet meglepetésében. Előtte a barlang kis szobává szélesedett. A terem közepén egy asztalt formáló vaskos cseppkő állt. Az asztal négyszög alakú volt; kb. egy méter magas, egy méter széles és egy és negyed méter hosszú. Az asztal teteje szokatlanul sima és egyenletes volt, a négy sarka pedig teljesen derékszögűnek tűnt. De a legmeghökkentőbb dolog a szobában az az éles, három oldalú kő volt, amely a mennyezetből állt ki, mint egy fejre fordított piramis. Ez a kő pont az asztal fölött csüngött, és a csúcsa csak centiméterekre volt az asztal lapjától.

Billy elégedett volt azzal, amit talált. Tökéletes rejtekhelynek tűnt. Elhatározta, hogy nem mutatja meg sem a testvéreinek, sem a barátainak. Ez lett az ő külön titka. Amikor elhagyta a barlangot, álcázta a bejáratot, hogy ne fedezze fel véletlenül más barangoló vagy vadász.

EZEK VOLTAK ifjúságának legszebb évei, tele szép emlékekkel – kóborlás az erdőben, a csillagos ég alatt alvás, a horgászás a reggeliért, vadászás a vacsorára valóért a 22-es puskájával. Billy célzótudománya odáig fejlődött, hogy 45 méterről le tudott lőni egy mókust, mindig a szemei között találva el. Valójában sporttá vált számára, hogy nem húzta meg addig a ravaszt, míg a mókus nem nézett az ő irányába. És a sörétes puskával sem bánt rosszabbul; könnyen elejtett röptében bármilyen madarat.

1923. őszének egyik estéjén a 14 éves Billy hazafelé sétált unokatestvérével, Jimmy Poole-lal. Aznap délután madarakra vadásztak, de most a gondolataik másfelé jártak – viccelődtek, nevettek és egymást lökdösték. Sajnálatos módon Jimmy elfelejtette kiüríteni fegyverét. Hirtelen elsült a fegyver, egész közelről Billy lábaiba tüzelve. Billy a fájdalomtól sikítva esett össze.

Jimmy térdre esve gagyogta: „Sajnálom, Billy. Nagyon sajnálom. Véletlen volt. Nem akartam…” Aztán alaposabban megnézte a barátja lábait. Jimmy arca teljesen elfehéredett. „Billy, próbálj nem mozogni. Megyek, hozok segítséget.”

„Nem, ne hagyj itt” – sikoltotta Billy.

De addigra Jimmy már felvette a nyúlcipőt. Mikor Billy lenézett a lábaira, elborzadva látta, hogy azok majdnem kettészakadtak. Fejét hátraejtette a földre, és ijedten rázta.

„Istenem, irgalmazz nekem” – nyöszörgött. „Tudod, hogy soha nem…” Aztán megállt, próbálva valami jót gondolni az életéről, valamit, ami befolyásolhatja Istent, hogy irgalmazzon neki. Az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, az volt: „Istenem, irgalmazz nekem. Tudod, hogy soha nem követtem el házasságtörést.”

Jimmy hamar visszatért az egyik szomszéddal, Frankie Eichhel, aki autóval elvitte Billyt a Clark County Memorial kórházba. Billy sikított fájdalmában, miközben a nővér nagy húsdarabokat vágott le ollóval és a tőle telhető legjobban megtisztította a tátongó sebeket. Mr. Eich fogta Billy kezeit. Mikor a nővér végzett, úgy kellett lefejteniük Billy ujjait Mr. Eich csuklóiról. A röntgenfelvétel kimutatta, hogy a sörétdarabjai olyan közel vannak a vénák mindkét oldalához, hogy egyetlen apró karcolás elegendő, hogy Billy elkezdjen vérezni. Ez még a vérátömlesztés előtti időkben volt. Ha Billy túl sok vért veszít, akkor az halálos lehet.

Azon az éjszakán Billy össze-vissza aludt, egyszer csak nyöszörgött, máskor ordított a fájdalomtól. Valamikor éjfél után csobogó hangra ébredt. Szétroncsolt lábai felé tapogatózott, és a keze nagy vértócsába merült. Csengetett a nővéreknek, de csak annyit tudtak tenni, hogy törölközőkkel felitatták a vért, és a kötést egy kicsit szorosabbra húzták.

Következő reggelen a nővérek begurították Billyt a műtőbe, és éterrel elaltatták. Dr. Reeder megtette, ami tőle telt, hogy helyrehozza a sérülést, de mivel Billy nagyon gyönge volt, orvosa nem gondolta, hogy túléli. Billy édesanyja és édesapja mellett még két hölgy állt Billy mellett ezen megpróbáltatás során – Mrs. Stewart, a család egyik barátja és Mrs. Roeders, akinek a férje a helyi autógyárban volt főellenőr.

Az altatás során Billy nyolc órát aludt. Mikor végre kinyitotta a szemét, Mrs. Roederst látta, amint az ágya mellett ült és sírt, mert Billy nagyon közel volt a halálhoz. Újra álomba merült, és a következő egy órában többször magához tért, majd újra eszméletét vesztette. Aztán valami történt – valami, ami olyan volt, mint egy álom, de életszerűbb az álomnál; kristálytiszta, mintha valójában ott lett volna… és ebben a tudatállapotban úgy érezte, hogy zuhan – zuhan a sötét örökkévalóság leheletnyi felhőin keresztül, egyre mélyebbre szállva, mélyebbre, mélyebbre… Úgy tűnt, ennek a világnak nincsenek alapjai, semmi, ami megállíthatná zuhanását.

„Apa!” – sikoltotta. A szó laposnak és élettelennek tűnt. „Anya!” – sikoltotta. „Anya!” De édesanyja nem volt ott.

„Istenem!” – sikoltotta –, „kapj el!”

Siralmas kiáltásai tompán kongtak a határtalan ürességben. Végtelen ez a sötétség? Átment a földi világ birodalmán túlra, távol még Isten elérhetőségén is? Lehet, hogy örökké így fog zuhanni. Rémület lett rajta úrrá.

Aztán halkan, alig hallhatóan hangokat hallott – kísérteties sóhajtozásokat. Ahogyan zuhant, a hangok hangosabbá váltak, egészen addig, míg maga körül hallotta őket, amint nyöszörögtek és morogtak. Majd arcok jelentek meg a sötétben, nők arcai, förtelmes arcok, zöld fekélyes kelésekkel a szemeik körül és kicsavarodott szájakkal, nyöszörögve: „Uh… uh… uh… uh…”.

Billy felkiáltott: „Ó, Istenem, irgalmazz nekem! Irgalmazz nekem! Csak engedd meg, hogy visszamehessek és élhessek, én megígérem, hogy jó fiú leszek!”

Abban a pillanatban újra a kórteremben találta magát, homályos tekintettel nézve édesanyja sötét, mélyen ülő szemeibe. Arca felragyogott és megölelte fiát, miközben sírt. „Óh, Billy, Billy, azt hittük, meghaltál. Hála Istennek, hogy életben vagy.”

Életben, igen – de éppen csak. Azokban az időkben még nem állt rendelkezésre penicillin és a sebek vörösen égtek a fertőzéstől. A kórházi tartózkodás hetekbe nyúlt. A Branhaméknek nem volt pénzük a kórházi számlákra, így Mrs. Roeders jótékonysági gyűjtést szervezett Billy megsegítésére. Az egészségügyi költségek végül teljesen ki lettek fizetve gyülekezetének segélyszervezete, Masonék, a Ku Klux Klán és név nélküli adakozók hozzájárulásával.

Végül az orvosok azt mondták, hogy Billy eleget javult ahhoz, hogy hazamehessen. Sajnos megpróbáltatásai korántsem értek véget. Otthon is ágyban kellett maradnia. Hónapok teltek el, és a lábai semmit sem javultak. Billy sok sötét és fájdalmas órán keresztül hánykolódott szalmazsákján, azon a furcsa élményén gondolkozva, melybe abban a rettenetes sötétségbe merült. Olyan igazinak, életszerűnek tűnt. Hol lehetett ez? Az orvosok később elmondták akkori fizikai állapotát – a pulzusa fokozatosan csökkent, ezért biztosak voltak benne, hogy haldoklott. Billy azon tűnődött, hogy vajon a pokolba zuhant volna? Ez zavarta őt. Azt gondolta: „Ó, bár úgy lenne, hogy soha nem kerülök egy olyan helyre. Bár úgy lenne, hogy soha senki más embernek sem kell olyan helyre kerülnie.” Aztán arra gondolt, amit Istennek ígért – „Csak engedd meg, hogy élhessek, én megígérem, hogy jó fiú leszek!” Mit jelent jó fiúnak lenni? Különben meg ki az az Isten? Az egész élmény nagy fejtörést okozott neki.

Amint a fagyos tél utat engedett a tavasz melegének 1924-ben, kétségtelenné vált, hogy Billy sebei nemhogy javultak volna, inkább rosszabbodtak. Ínszalagjai normális méretük kétszeresére dagadtak, és annyira feszültek, hogy nem tudta kinyújtani a lábát. Dr. Reeder vérmérgezést állapított meg, melyet a sebeiben maradt idegen anyagok törmelékei okoztak. Billy élete ismét veszélyben forgott. Az orvos azt javasolta, hogy mindkét lábát csípőből vágják le. Billy nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elveszítse lábait. Hogyan tudna akkor vadászni és az erdőben barangolni? Akkor akár meg is halhat. Teljes határozottsággal utasította vissza a lábai levágását, könnybe lábadtan mondva: „Nem, doktor úr – jöjjön egy kicsit fentebb, és innen vágja le” – és a kezével vonalat húzott a nyakán.

„Van még egy esélye az életben maradásra akkor is, ha nem amputálunk” – válaszolta Mr. Reeder. „Bemehetünk, és megpróbálhatjuk megtisztítani a sebeket az idegen anyagoktól. Kicsi az esély, de lehet, hogy sikerül.”

Billy meg akarta ragadni ezt a kis esélyt. Így hát, hét hónappal a vadászpuskás balesete után Billy újra egy műtőasztalon feküdt. Dr. Reeder és Dr. Pearl, egy specialista Louisville-ből, felnyitották a sebeit, óvatosan átkutatták húsát, és az olajos vadászruha apró darabjai, a lövedék fojtásának pöttyei és a sörét ólomdarabjai közül annyit szedtek ki, amennyit csak találtak. Majd bevarrták a sebet, és a legjobbakat remélték.

Billy sok órányit volt altatásban. Börtönéből magához térve az öntudat világos fényében Billynek újabb meglepő élményben volt része. Minden részletében olyan életszerű és valós, mint az előző, de attól nagyon eltérő. Ez alkalommal tudta, hogy teljesen ébren van, hiszen a kórházi ágyon feküdt és édesapját nézte. A kórházi szoba elmosódott és hirtelen úgy tűnt, hogy egy prérin áll nyugaton. Kaktuszok és fűcsomók nőttek minden irányban a látóhatárig. Egy hatalmas arany kereszt volt az égen előtte, és izzón, mint a nap, fénysugarakat vetített ki magából. Ahogyan Billy kinyújtotta kezét e felé a jel felé, úgy tűnt, hogy ezekből a sugarakból néhány egyenesen a mellébe szállt. Aztán ez a megtapasztalás véget ért, és Billy a kórteremben találta magát, édesapját szemlélve. A műtét sikeres volt.