Az első látomás

1912–1916

CHARLES BRANHAM elegendő pénzt is küldött a levelével, amiből Ella bérelni tudott egy szekeret a költözködéshez. A három, fészkelődő fián kívül nem sok tulajdona volt. New Albany 160 kilométerre északra feküdt Burkesville-től. Mivel Ella már közel volt a szüléshez, aggódott az út miatt, de a hároméves Billynek, aki soha nem volt még a hegyi kunyhójuktól távol, az utazás izgalmas kalandnak tűnt. Különösen az a keskeny, lapos fahíd nyűgözte le, amely az Ohio folyó felett húzódott, a Kentucky állambeli Louisville és az Indiana állambeli New Albany között. Még tíz mérföldet megtéve eljutottak új otthonukba, az Indiana-beli kisvárosba, Uticába.

1912. május 27-én Ella megszülte negyedik fiát, és a Melvin nevet adta neki. Azon a nyáron Charles egy helyi farmernél dolgozott. Gyilkos munka volt. Néha egy ló után kellett kutyagolnia és tizenkét órán át szántani, a perzselő napon izzadva. Többször úgy jött haza, hogy az inge a hátára sült, és Ellának kellett ollóval levágni róla. Amikor a kukorica kikelt, Charles azzal töltötte napjait, hogy görbe nyakú kapával vágta a folyondárokat a sorok közül. Először felhólyagosodott és vérzett a keze; később vastag bőrkeményedések lettek rajta. Mindezt pusztán napi 75 centért szenvedte.

Azon az őszön Charles visszatért a favágáshoz; ez közelebb állt hozzá, mint a farmerkedés. Az erdőkben nőtt fel és korán elkezdte a favágást. Habár csak 68 kilót nyomott, Charles dagadt az izmoktól és olyan ügyes favágó volt, hogy egyedül is szekérre rakott egy 4 mázsás farönköt. De ahogyan a tél közeledett, Charles egyre nyugtalanabb lett. Hatan laktak egy egyszobás viskóban, amely nem volt nagyobb, sőt gyengébb építésű volt, mint amit Kentuckyban hagytak maguk után. A favágás újra csak hetekig távolba kényszerítette volna családjától.

Nem akarva, hogy felesége újra úgy szenvedjen, mint tavaly télen, Charles valami jobb munkát kezdett keresni.

Mielőtt Charles talált volna valami állandót, 1913 tavasza is elérkezett. Akkor munkát kapott az Indiana állambeli Jeffersonville-ben, Mr. Wathennél: egy multimilliomosnál, aki tulajdonosa volt a Wathen Szeszpároló Üzemnek és résztulajdonosa a Louisville-i Ezredesek nevű profi baseballcsapatnak. Charles-t az ő személyes kocsisának fogadták fel, olyan jól bánt a lovakkal. A munkáért készpénzben nem fizettek sokat, de egyéb tekintélyes juttatásokat is adtak. Név szerint egy helyet Wathen úr birtokán, ahol ingyen lakhattak. Ez magában foglalt egy kétszobás, szálfákból készült kunyhót, egy régi pajtát, egy nagy kertet és egy kis szántóföldet, amit Charles a saját hasznára művelhetett. Továbbá Mr. Wathennek volt egy tejcsarnoka a közelben, ahonnan Charles minden este hazavihetett egy vödör tejet – nem kis segítség egy apának, aki négy gyermeket nevelt. Jeffersonville egy kisváros volt 6 és fél kilométerre északkeletre New Albanytől, a folyó menti úton, amit a helybeliek csak Utica Pike-nak hívtak. Wathen úr 11 kilométerre lakott a várostól egy nagy birtokon. A kunyhó, ahová Charles beköltözhetett, egy domboldalban volt, ami az Ohio folyóra nézett. Az építményt vastag, viharvert deszkalapok borították, belülről pedig sárral voltak betapasztva a rönkök között lévő rések. A kunyhónak földpadlója, két szobája, és az egyik szoba felett a szarufák között egy hálófülkéje volt. A padlásfülkéhez a létra két suhángból készült. Az egyik szoba közepére egy lefűrészelt tuskó volt hengerítve, a tetején lapos kövekkel. Ezekre volt téve egy fatüzelésű kályha, ami egy üres olajos hordóból készült. Ella a főzéshez egy aprócska tűzhelyet használt. Még petróleumlámpájuk is volt. Mindent számba véve nagy haladás volt az egyszobás viskóhoz mérve, amely Uticában nyújtott nekik menedéket.

A kunyhó előtti domboldalban egy almafa terjesztette ágait egy kis forrás fölé. A hideg forrásvíz a nyár nagy részében hűtőként szolgált, nehogy a fémkannákban tárolt tej, író és vaj megsavanyodjon. (Charles tejszínt nem tudott ott tartani; a sok falánk kis Branham elcsente volna.)

Ez a forrás látta el a házat vízzel egészen augusztus közepéig, amikorra kiszáradt. Azután már abból a kútból pumpálták a vizüket, amelyik lent volt a pajtánál, és onnan hordták fel a dombon a házhoz.

Billy imádta a bugyogó forrást. Egy lopótökből készült merőkanál lógott egy szegen, az almafa törzsén, de Billy ritkán használta. Szeretett hasra feküdni a meleg fűben, száját a vízre tenni és úgy teleinni magát. Azután megtöltött egy korsót és elvitte édesapjának a szántóföldre.

Charles mindig úgy jött haza, hogy már nagyon kiéhezett a vacsorára. Mivel nem volt a házba bevezetve a víz, ezért a kunyhó mögött mosdott meg, ahol volt egy pad egy almafához szegelve. A pad a pajta egyik deszkájából volt, amit egyik végén a törzshöz szegeltek, a másik végén egy újabb deszka volt láb gyanánt, végül még egy deszka ferdén alul, hogy szilárdan álljon a pad. Mind a négy fiú felsorakozott apukájuk mögött, hogy megmosdjanak. Amikor Charles feltűrte házi készítésű inge ujját, hogy beszappanozza kezét, alkarján jól kirajzolódtak a dagadó izmok. Billy büszkén nézte, azt gondolva: „Ez az én apukám. Ő aztán erős. Ő száz évig fog élni. Amikor én már öreg ember leszek, még akkor is látni fogom az ő nagy izmait.” Charles csak 170 cm magas volt. Billy örökölte tőle göndör, fekete haját, szép ír vonásait, de az erős testfelépítését nem. Billy inkább vékony, inas volt, mint az édesanyja.

Billy következett, hogy mosdjon. Gondosan ügyelt, hogy a házi készítésű, lúgos szappan leve nehogy a szemébe menjen. Az egyszeri lecke elég volt. Megtörölközött azzal a törölközővel, amit édesanyja készített üres liszteszsákból. A törölköző durva és kellemetlen volt, ezért Billy csak enyhén nyomogatta meg vele magát. A mosdópad fölött egy törött tükördarab volt öt görbe szeggel a fához fogatva. Billy felmászott a padra, hogy lássa magát és a bádog fésűjével lesimítsa rakoncátlan fürtjeit.

Charles az öreg pajta deszkáiból készítette az ebédlőasztalukat és hozzá a padokat. A padok úgy néztek ki, mint a templomban szokásosak. Billy mindig édesapja mellé ült vacsorázni. Bableves volt a szokásos koszt, kukoricakenyérrel, főtt hagymával és íróval. A kukoricakenyeret Ella sütötte egy serpenyőben, majd kirakta egy tányérra és körbeadták a tányért, hogy mindenki törjön belőle egy darabot magának. Billy mindig a sarkát választotta, mert azon sok volt a kenyérhéj és ő úgy szerette a levesében a kukoricakenyeret, ha az ropog.

1914. MÁJUS 14-én Billy újabb testvért kapott, Edgar Lee Branham személyében. Billy élete a következő években nyugalmasan telt. Édesapja minden szombat délután kölcsönkért Mr. Wathentől egy öszvért egy ponyvás szekérrel, felpakolta családját és 11 kilométert utaztak a városba, hogy bevásároljanak. A négy legifjabb Branham hátul ugrált egy kupac szalmán, de Billy elöl utazott a bakon édesapjával és édesanyjával. Billy mindig izgatott volt, amikor boltba mentek, mert pontosan tudta, hogy mi fog történni. Charles, aki egy héten 3 és fél dollárt keresett, gyakran 3 dollárt az élelmiszerboltban költött el. Alkalmanként egy zacskó barna cukorra vagy sós kekszre is futotta, de többnyire alapanyagokat vett, mint pl. babot, burgonyát és kukoricalisztet – olyan fajta ennivalókat, amik tovább tartanak. Miután Charles kifizette a számlát, Mr. Grover, a boltos, adott neki egy zacskó mentolos, rúd alakú nyalókát a csemetéi számára.

A szekér hátuljában öt szempár várt sóvárogva, míg Apa a négy nyalókát egyenlő arányban elosztja az öt fia között. A négy fiatalabb Branham azonnal tövig szopogatta a mentolos nyalókát, de Billy ravasz volt. Ő is nyalogatta egy darabig, de aztán elcsomagolta egy darab barna papírba, amit az ennivalós zacskójából tépett, és zsebre dugta. Szüksége volt rá később. Szombat este megtöltötték a nagy, cédrusfából készült mosódézsát jó meleg vízzel, és elvégezték a heti fürdést, egyik a másik után, anélkül, hogy a vizet lecserélték volna. Ella lúgszappannal jó erősen megdörgölte Billyt, mondván: „Olyan tisztának akarlak látni, mint amilyen a megpucolt hagyma.” Aztán szárazra dörgölte egy liszteszsák törölközővel. A végére Billy úgy érezte, hogy lement róla az összes bőr. Édesanyja tudta, hogy Billynek nem elég kiegyensúlyozott az étrendje, ezért minden héten a fürdés után megitatott vele egy evőkanál ricinusolajat, amiről úgy hitte, segít megelőzni a megfázást. Amikor Billy meglátta a zsíros ricinusolajjal teli evőkanalat, kérlelni kezdte: „Óh, anya, kérlek, ne itasd meg velem. Ettől olyan beteg leszek. Ki nem állhatom.”

Mire így válaszolt: „Ha nem tesz beteggé, akkor semmit sem használ neked.”

Billy befogta az orrát, bevette a szájába, megpróbálta lenyelni, öklendezett, megrázkódott, míg végül sikerült.

Vasárnap Ella „Mulligan-ragut” főzött – fehérrépa, sárgarépa, káposzta, krumpli, bab, kukoricaliszt és egy darab marhahús; mindez együtt főtt egy fazékban. A maradékot még két-három napig ették.

Hétfőn Ella ruhát mosott a kunyhón kívül, egy nagy vaskannában, amit nyílt tűz fölött melegítettek. Billynek, lévén a legidősebb, fehérakácfa ágakat kellett vágnia a tűzre. Tőle várták el azt is, hogy megtöltse a kannát vízzel – nehéz feladat egy ilyen korú és termetű fiúnak.

„William” – mondta.

„Igen, anyám.”

„Menj a forráshoz, és hozz egy vödör vizet!”

Billy belegondolt, mennyire el szokta húzni a vállát a nehéz cédrusvödör, még ha csak félig is van. Érezte, zsebében van még a papírba csomagolt mentolos nyalókadarab. Aztán megkereste testvérét, Edwardot. „Humpy” – Billy gyakran hívta öccsét Humpynak –, „megmondom, mit teszünk. Engedem, hogy ezt a nyalókát nyalogasd, amíg tízig számolok, ha elmész nekem egy vödör vízért.” Edward boldogan hozta a vizet, és Billy jutalmul kitartotta neki a mentolos nyalókát. Billy elkezdett számolni: „Egy, kettő, három…”

Edward olyan gyorsan nyalogatta, ahogyan tudta, miközben panaszkodott: „Ne olyan gyorsan! Túl gyorsan számolsz. Kezdd elölről!”

Billy elölről kezdte, így Edward egy pár plusz nyalást kapott. Aztán Billy elcsomagolta a nyalókát és visszatette a zsebébe. Voltak még más házimunkák is hétfőn, de amíg a nyalóka tartott, addig Billy kényelmes fiatalember volt.

A mosás napján Ella egy hosszú, lapos botot használt, hogy a forró vízben kavarja vele a ruhákat, és hogy kihalássza őket, ha kész voltak. Ezt a botot a kunyhóban tartotta, az ajtón, egy szögre akasztva. Ennek a sulykolónak több feladata volt. Ella ezzel ütögette szét a szalmazsákok kiálló dudorait, mielőtt leterítette az ágyneműt. Charles pedig büntetés végrehajtására használta. Olykor, ha az egyik fiú rossz volt és kilátásban volt egy fenekelés, a bot rejtélyesen eltűnt. Charles elboldogult nélküle is, a borotvafenő régi szíját vagy a puskájának a vesszejét használta helyette. Minden kis Branham részesült „nevelésben” a facsűrben, ahogy apjuk körül futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, miközben pirosra verte a feneküket. Charles úgy mondta: „kiverem belőlük a gonoszt.”

Egy alkalommal Edward komisz tervet eszelt ki. „Billy” – mondta –, „apa és anya a kertben kapálnak. Ha bemész és hozol ki egy kis cukrot, akkor én meg hozok sós kekszet és találkozunk a pajtában.” Billynek elég jól hangzott a dolog. Ella egy dobozban tartotta a barna cukrot a kunyhóban. Gyakran vízzel keverte el, hogy melaszszirupot csináljon a reggeli palacsintához. Billy besurrant a kunyhóba, kivett egy nagy maroknyi cukrot és elindult a pajta felé.

A kert félúton volt a domboldalban a ház és a pajta közt. Charles felegyenesedett a kapálásból, és megtörölte homlokát a piros-fehér kockás zsebkendőjével. Észrevette legidősebb fiát, amint távolabbi karját mereven tartva sétál, mintha rejtegetne valamit.

„Hová mész, William?” – mondta Charles.

„A pajtához megyek.”

„Mi van a kezedben?”

Billy azt gondolta: „Ó-ó.” Próbált kitérni. „Melyik kezemben?”

„Gyere csak ide!” – mondta Charles.

Ezután Billy sokáig nem akart több cukrot.

1916. AUGUSZTUSA VÉGÉN, miután egy gőzgéppel hajtott cséplőgép kicsépelte az összes gabonát, Ella új szalmát tömött a szalmazsákjaiba. Azon az estén, röviddel azután, hogy a fiúkat elküldték lefeküdni a padlásfülkébe, Billy úgy felsikoltott, mint aki lidércet látott. Ella odaugrott a létrához és azt kérdezte: „Billy, mi bajod van?”

„Anya, valami van az ágyamban!”

„Csak egy szöcske került bele az új szalmával együtt. Most pedig nyugodj meg és aludj!”

„Anya, nem tudok úgy aludni, hogy ez a kis teremtmény itt ugrándozik.”

Ella kezébe vette a petróleumlámpájukat és felmászott a létrán, hogy Billy kinyithassa szalmazsákja oldalát és a friss szalmát áttúrva megtalálja a rakoncátlan szöcskét. Volt egy kis rés, ahol a fal és a tető nem teljesen illeszkedett. Ezen nyomta keresztül, hogy szabadon engedje.

Később Ella kuncogva mesélte az esetet Charles-nak. De nem tudta elmondani férjének Billy iránt érzett aggodalmát. A fiú az utóbbi időben ideges volt és az étrendje nem volt kielégítő. Többször is panaszkodott, hogy kavarog a gyomra vacsora után, és gyomorsavat büfög föl. Azért lenne ideges, mert hamarosan iskolába fog járni? Vagy valami más bántja? Kapcsolatban lehet ez azzal, hogy az apja iszik?

Szeptemberben Billy és Edward együtt kezdték az iskolát. Billy hét és fél éves volt. Habár 11 hónappal idősebb volt Edwardnál, termetre ikreknek tűntek; Edward csak egy csipetnyit volt alacsonyabb.

Billynek nem volt iskolai ruhája. Egész nyáron át mezítláb és ing nélkül járt, csak egy foltos, rongyos kantáros nadrágot viselt. A családnak nem telt új ruhára, így Ella rögtönzött: fogta azt a zakót, melyet Charles viselt az esküvőjük napján, lerövidítette, és varrt egy nadrágot mellé. Charles egy nap fehér zoknival és egy pár használt teniszcipővel állított haza, amik alig mentek Billy lábára, de ezekkel teljes lett a ruhatára.

Amikor Ella felöltöztette a legújabb kalandjára, azt mondta: „Így ni. Hadd nézzelek!” Hátrább lépett, hogy távolabbról is megnézze. Kilátszó bordái miatt alacsonynak és véznának tűnt; nyakára lógó borzas hajával, házi készítésű nadrágjával és használt teniszcipőjével elég elmaradottnak nézett ki. Ella elmosolyodott és azt mondta: „Egy igazi szélfútta kentucky-i.” A legjobbat hozta ki abból, amije volt. Sajnos legidősebb fiának ing nélkül kellett iskolába mennie.

Így hát 1916. szeptemberében egy csípős reggelen Billy és Edward elcammogott a folyó melletti úton az Utica Pike-i Iskolához, amely egy tipikus, egytermes, vidéki iskola volt az Ohio folyóra néző dombok között. Temple asszony lett a tanára sok évre. Ő tanította mind a nyolc osztályt, melyekbe hat és tizenöt év közötti diákok jártak.

Az iskolában Billy többet tanult, mint írni, olvasni és számolni. A világképe hirtelen kiszélesedett. Ahogy az órákon ült, volt ideje összehasonlítani magát a többi gyerekkel. A különbség szembetűnő volt. Ezek a fiúk és lányok is vidéki gyerekek voltak, mint ő, de a legtöbbjük szép ruhát viselt és olyan cipőt, ami illett a lábára. És mindannyian inget hordtak. Ebédre a többi gyerek szendvicset és desszertnek süteményt vagy kalácsot evett. Billy babot evett, vagy néhanap nem is evett ebédre semmit. Elkezdte felismerni, hogy a családja szegény.

Kezdettől fogva kívülállónak tulajdonították az idősebb fiúk. „Kukoricakeksz”-nek csúfolták és ugratták, hogy furcsán beszélt, a kentucky-i hegyi földművesekre jellemző tájszólással. És kinevették, amiért olyan rongyosan nézett ki.

Néhány héttel az iskolakezdés után Billy és néhány korabeli srác elhatározták, hogy elmennek horgászni a „jég” tavacskára, amely a Branham kunyhó mögött volt. Azért hívták „jég” tavacskának, mert Wathen úr minden télen jégtömböket vágott innen, eltárolta fűrészporban és nyáron arra használta, hogy a hűtőládákat hidegen tartsa a tejcsarnokában. Billy izgalomba jött, hogy a fiúk őt is belevették a tervbe. Nemcsak hogy nagyon szeretett horgászni, de vágyott arra, hogy ő is a „bandához” tartozzon.

Iskola után Billy buzgón szaladt haza, hogy lehozza a padlásfülkéből a házi készítésű pecabotját. A teniszcipői nem voltak igazán jók a lábára és az egyik nagylábujját fájdalmasan felhólyagosították. Aznap az iskolában ez a hólyag kötötte le a figyelmét. Minden alkalommal, amikor megmozdította a lábát, a hólyag annyira fájt, hogy nem tudott miatta a tanulásra figyelni. Most izgatottságában és sietségében könnyen elfelejtkezett a fájdalomról. Berontott a kunyhóba, és már az egyik lábát a létrára tette, amikor érezte, hogy egy erős kéz megragadja a vállát. Édesapja fordította maga felé.

„Billy, fontos munkám van a számodra ma délután. Vizet kell hordanod nekem a főzdéhez.”

Billynek meghűlt a vér az ereiben. „De apa, úgy volt, hogy délután horgászni megyek a barátaimmal.”

„Holnap elmehetsz horgászni. Ma estére lefőzök egy adag kukoricawhiskyt és egy kicsit el vagyok maradva. Elég víznek kell lennie a csűrben, hogy a csöveket felfűtsem. Elég idős vagy, hogy dolgozz, és nekem szükségem van a segítségedre. A vödrök a pajtánál vannak, a kút mellett. Most mássz fel és válts ruhát. Én hátul leszek a csűrben, előkészítem a főzdét.”

Billy elindult lassan a létrán, az arcát elfordítva, hogy édesapja ne lássa könnyeit.

„És ne feledd” – tette hozzá Charles –, „el ne áruld! Erről senkinek egy szót sem!”

„Igen, apa.”

Habár a Nemzeti Szesztilalmat csak 1919-ben szavazták meg, egyes államokban már egész korán, 1906 óta alkoholellenes törvények voltak. 1916-ban már Indiana is „száraz” államnak számított. Charles nem tudott meglenni whisky nélkül. Mivel arra nem volt elég pénze, hogy a feketepiacon vegye meg, egy szomszéddal, Dornbush úrral összeeszkábáltak egy pálinkafőzőt a ház mögötti csűrben, hogy lefőzzék a maguk házi szeszét. Miután eladták a maradékot a szomjas szomszédoknak, szert tettek egy kis plusz pénzre is. Elhatározták, hogy építenek még egy főzdét. Ma este mindkettőt fel akarták fűteni, és mindennek készen kellett állnia hozzá.

Billy sokáig ült a szalmazsákján, miközben érezte, ahogyan a lábán a hólyag együtt lüktet a szívverésével. Sikerült annyi erőt összeszednie, hogy átöltözzön. Nagy megkönnyebbüléssel rúgta le cipőit. Kibújt az iskolai nadrágjából és magára ráncigálta a kantáros nadrágját. A nadrág vállpántjai hiányoztak, most spárgával volt felkötve, a végén szöggel gomb helyett. A szögek könnyen átmentek a gomblyukakon a mellrészen, és félrefordítva nem csúsztak ki. Ezután „megtönkölte” a nagylábujját, ami azt jelentette, hogy fogott egy kukoricacsutkát és a fájós lábujja alá kötötte, hogy távol tartsa a piszoktól.

Lassan lemászott a létrán és lekászálódott a dombon a pajtáig. Két melaszos vödör volt a kútfő mellett. Billy telepumpálta őket. A vödrökbe 2 és negyed liter víz fért egyenként, és az ő hétéves izmai ennyit tudtak csak felemelni hevenyészett, madzagból készült fülüknél fogva.

Aznap délután az idő meleg és teljesen csendes volt. Még csak egy enyhe fuvallat sem lengette a száraz fűszálakat. Ahogy Billy elindult felfelé az úton, nevetést hallott nem messze, a „jég” tavacska felől. A barátai már ott voltak, pecáztak, viccelődtek és jól érezték magukat. Billy csalódottsága könnyek áradatában tört magának utat.

Félúton domboldalon, a kert mellett Billy leült egy kicsit pihenni egy nagy ezüstnyárfa árnyékába. Arca maszatos volt, ahogyan a könnycseppek végigcsorogtak rajta. Azt dünnyögte: „Szörnyű; az összes többi fiú amott horgászik, nekem meg itthon kell maradnom, hogy vizet hordjak.” Zajt hallott, mint amikor a szél susogtatja a leveleket – sssssssh. De Billy nem érezte a szellőt. „Mi ez?” – gondolta, és körbenézett. Az éppen még csak barnulni kezdő levelek teljesen mozdulatlanok voltak. Sehol semmi jele sem volt szélnek. Folytatta duzzogását. „Az ő apukáik nem csinálnak ilyet. Miért kell nekem vizet hordanom ezekhez a pálinkafőzőkhöz?”

Megint hallotta a szélfúvást. Felállt és megnézte a feje fölötti ágakat, de semmi sem mozdult. Eldünnyögött még néhány panaszt, aztán felvette vödreit és elindult az úton. „Megtönkölt” lábujja sajátos nyomot hagyott a poros ösvényen. Nem jutott még messzire, amikor újra hallotta azt a zajt – ssssssh – hangosabban, mint előtte. Billy megfordult, és ez alkalommal látott is valamit. Egy forgószél kavargott a fa ágai között középtájon. Ebben még nem is volt semmi különös. Ősszel gyakoriak a forgószelek. Gyakran látta, ahogy keresztül kavarogtak a mezőkön, felkapták és magukkal vitték a száraz leveleket. De azok a forgószelek mindig mentek valahová, a föld felett suhantak. Úgy nézett ki, ez a forgószél egy helyben maradt. Billy lenyűgözve nézte a zöld, barna és sárga levelek susogó forgatagát.

Hirtelen egy hang dördült a fáról – egy mélyen zengő hang: „Soha ne igyál, ne dohányozz és semmilyen módon ne szennyezd be a tested! Feladatod lesz, amikor idősebb leszel.”

Billy olyan tisztán hallotta a szavakat, mintha édesapja szólt volna, de ez nem az ő hangja volt. Soha nem hallott ilyen határozott hangot előtte. Vödreit földre ejtve kezdett futni a kunyhó felé, miközben torka szakadtából sikított.

Ella a karjaiba zárta. „Billy, mi van? Megmart egy kígyó?” Azt gondolta, hogy talán a kert mellett sétálva rálépett egy rezesfejűre, egy arrafelé gyakori mérges kígyóra.

„Nem, édesanyám” – dadogta, a dombon lefelé, a kert felé mutatva. „Van ott lenn egy ember a fán.”

„Óh, Billy, Billy. Ugyan már. Megálltál egy kicsit aludni?”

„Nem, asszonyom. Van egy ember azon a fán, és azt mondta nekem, hogy ne igyak és ne dohányozzak.”

Ella nevetett ezen. Megölelte fiát és homlokon csókolta, hogy lecsillapítsa az idegeit. De Billy hisztérikus maradt és nem akart lenyugodni. Édesanyja ágyba fektette és átsietett a legközelebbi szomszédhoz, akinek volt telefonja és kihívta az orvost. Az esetet hallva a doktor azt mondta: „A fiú csak ideges. Majd túl lesz rajta.”

Aznap este Billy elismételte a történetet vacsoránál. „Van egy ember azon a fán és hallottam, amit mondott nekem. Soha többé nem megyek oda.” És nem is ment. Attól a naptól fogva, amikor a pajtához ment, mindig kikerülte a nyárfát, a kert távolabbi vége felől menve.

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB Billy és Edward a kunyhó előtt golyóztak az almafa tövében, amikor Billyt hirtelen különös érzés fogta el – feszültség, amitől a bőre bizsergős lett, mintha valamiféle láthatatlan energia vette volna körül. Felnézett és az Ohio folyó valahogy közelebbinek tűnt, mint máskor. Ahogy Billy a folyót nézte Jeffersonville irányában, a pusztaság a szeme előtt kezdett el változni. Egy híd kezdett formálódni a parton, átívelve a folyót, fokozatosan épülve, mintha gyorsított felvételt nézne. Ez nem olyan volt, mint azok az alacsony, lapos hidak, melyeken akkor jött keresztül, mikor Indianába költözött. A híd óriásinak tűnt, hatalmas, vasszerkezetű ívvel felül. Billy soha nem látott még semmi ehhez hasonlót. Közelebbről nézve észrevette, hogy emberek dolgoznak ennek a szuperépítménynek a tetején. Aztán látta, hogy az egyik ív eltörik. Emberek bukfenceztek le a gerendáról lassított felvételben. Billy megszámolta őket, amint estek. Látta, amint 16 ember eltűnik a sötét habok között.

Eldobta az üveggolyós zacskót, és fékezhetetlen sikítással szaladt be a kunyhóba. Ella minden tőle telhetőt megtett, hogy lenyugtassa. Mikor végre meghallgathatta a történetet, azt mondta: „Billy, csak álmodtad.”

Billy erősködött: „Nem, anya. Volt egy furcsa érzésem, és amikor felnéztem a folyóra, pont ezt láttam. Láttam! Óh, anya, én félek.”

Charles is kifejtette véleményét. „A fiú csak ideges, ahogy az orvos mondta.”

De Ella nem volt benne biztos. Emlékezett a napra, mikor négy évvel ezelőtt Billy gagyogott valamit arról, hogy egy madár azt mondta neki, hogy New Albany közelében fognak lakni. Elég különös, de igaz lett. Egy híd a folyón át? Tizenhat ember meghal? Mi van akkor, ha egy nap tényleg megtörténik? Ella leírta az esetet, azt gondolva: „Majd meglátjuk.”