Az első hitpróba

1932

1932 ŐSZÉN William Branham éppen villanyórákat ellenőrzött New Albany egyik mellékutcájában, amikor egy autó közeledett, majd leparkolt a szolgálati furgonja mögé. A kocsi ajtaja kinyílt és egy gyönyörű lány szállt ki. Fekete haja csillogott a napfényben, és úgy tűnt, sötét szemében valami belső tűz sziporkázik. Egyetlen pillantás elég volt felé, és Billy agglegénységi fogadalma szertefoszlott.

A lány kisimította ruhája ráncait, felvett egy csomagot a hátsó ülésről és kezdett elfelé sétálni. Billy izzadni kezdett. Ha nem mond valamit most rögtön, akkor talán soha nem fogja viszontlátni.

„Hogy van, hölgyem? Szép napunk van, ugye?”

A lány megfordult és elmosolyodott. „Szép? Csodálatos!” Feltartotta a karjait és egy kört írt le velük. „Nézze csak a juharfákat, csupa vörös és narancsszínű. Milyen pompásak!”

„Igen, azt hiszem, azok… Hm… Pompásak.” Azt gondolta, hogy a lány az, aki pompásan néz ki. „Én Billy Branham vagyok. A közszolgáltatónál dolgozom, és éppen ezeket az órákat ellenőrzöm.”

A lány kinyújtotta a kezét. „Örülök, hogy megismerhettem, Billy. Engem Hope Brumbachnak hívnak. Talán hallott már az édesapámról, Charlie Brumbachról. Művezető a vasútnál.”

„Nem, azt hiszem, nem ismerem őt. Ön errefelé lakik?”

„Abban a házban ott.” Egy házra mutatott fentebb az utcában.

Billy úgy érezte, sikerült előrébb jutnia – nem csak a lány nevét tudta, de azt is, hogy hol lakik. De ez még nem volt elég. Tovább kérdezgette Hope-ot, hogy találjon valamilyen ürügyet az újabb találkozásra. Próbálkozásai során megtudta, hogy a lány keresztény, és hogy a helyi Baptista Missziós Gyülekezetbe jár Jeffersonville-be a Watt utcába. Ezzel meglett a közös pont. „Tudja, egy pár hete én is keresztény lettem, és nem járok még gyülekezetbe. Lehet, hogy elnézek a gyülekezetébe ezen a vasárnapon, hogy megnézzem, tetszene-e nekem.”

„Majd foglalok egy helyet” – mondta a lány egy mosoly kíséretében.

Amikor Billy megjelent a gyülekezetben következő vasárnap, talált is egy üres széket Hope mellett, ami őrá várt. Az istentisztelet után még beszélgettek egy ideig, mielőtt a lány hazament. Ez a 19 éves, életvidám és kedves lány jobban érdekelte Billyt, mint bármelyik nő, akivel valaha találkozott. Volt valami üdítő a vidámságában és ártatlanságában. Mágnesként vonzotta Billyt újra és újra a gyülekezetbe, egészen addig, hogy törzstag kezdett lenni.

Billy elismerte, hogy egyszerűen azért választotta a Baptista Missziós Gyülekezetet, mert oda járt Hope Brumbach. De hamarosan mély tisztelet ébredt benne a pásztor iránt. Dr. Roy Davis azt prédikálta, hogy Isten nem jobb az Igéjénél, és hogy egy keresztény nem jobb az Isten Igéjébe vetett hiténél. Billy nagyon meglepődött ezen a mondáson, hogy mennyire igaz. Dr. Davis mindig arra buzdította hallgatóságát, hogy teljes szívből higgyenek Isten Igéjében, és hogy mindennapi életükben gyakorolják is azt az Igét. Mi több, erről a pásztorról úgy tűnt, hogy úgy is élt, ahogyan prédikálta. Az egyik reggel Dr. Davis elmondott egy történetet a gyülekezetben, hogy amikor még fiatal volt, volt egy bizonyos ateista, aki keresztül-kasul járta az országot, kiállt a gyülekezetekben az istentisztelet után, hogy egy kemény próbára hívja ki a keresztény hitet. Dr. Davis egy nagy összejövetelen hallotta Memphisben, Tennessee államban. A férfi Márk 16. fejezetéből olvasott fel, ahol Jézus azt mondta: „Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik majd: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálosat isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” Majd ez az ateista egy kénsavval teli üveget tett ki az emelvényre, és előadta a kihívását: „Bárki, maguk közül, akik állítólagos keresztények, Jézus azt mondta, hogy ha hisz, megihat bármilyen mérgező dolgot, és nem árt neki. Ha ez most Isten ihletett Igéje, akkor igyák meg ezt a kénsavat!” Többször megismételte a kihívást, bírálva a keresztényeket, hogy nincs hitük, majd gúnyolni kezdte Isten létezésének a gondolatát.

A fiatal Dr. Davis azt mondta a mellette ülő metodista püspöknek: „Ha ez a hitetlen még egyszer megteszi ezt a kihívást, akkor felmegyek és megiszom.”

A püspök megpróbálta lebeszélni. „Ez az ember csak heccel bennünket. Hagyd, fiam. A Biblia mondja: »Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.«”

De Davis eltökélte magát. „Nem, nem hagyom. És ha itt helyben meg is halok, a mennybe kerülök, mert hittem Isten Igéjében!”

Az ateista nevetett, amint a keresztények feszengtek a székeikben. „Na és ti ott, fiúk, akik azt hiszitek, hogy Isten valóságos? Próbáljátok ki ezt a kénsavpróbát!”

Dr. Davis fellépdelt az emelvényre, megfordult, és azt mondta a körülbelül 3000 fős közönségnek: „25 éves vagyok, és az Evangélium szolgálója. Tudom, hogy az én Istenem képes engem megszabadítani ettől a kénsavtól. Mindazonáltal, ha nem teszi meg, akkor sem fogom hagyni, hogy ez a hitetlen itt álljon, és ilyen módon kihívja Isten Igéjét.” Megragadta a kénsavas üveget, és fenékig kiitta anélkül, hogy bármi baja lett volna tőle. Ezután olyan meggyőzően hirdette az Evangéliumot, hogy 1500 ember ajánlotta életét ismét Jézusnak.

Ahogyan Billy hallgatta a történetet, azt gondolta, hogy a metodista püspöknek több esze volt, mint a fiatal Dr. Davisnek. Miért kellene bárkinek is bebizonyítania Istent? Nem mondta-e Jézus azokról a hitetlen farizeusokról, hogy „Ha vak vezet világtalant, mindketten a verembe esnek”? Még ha nem is értett egyet azzal, amit Dr. Davis tett, de csodálta a pásztora hitét. Ennek a mély meggyőződésű embernek a hatására Bill nagy figyelmet szentelt Isten Igéjének. Az első gyülekezeti ének, amit Billy megtanult, így szólt: „Hadd legyek olyan, mint Te”… Ez lett Billy szívének állandó imája – „Jézus segíts, hogy olyan legyek, mint Te!”

Miután másodszor is végigolvasta az Újszövetséget, Billy felismerte, hogy be kell merítkeznie. Olvasta a Máté 28-ban, hogy Jézus azt mondta Péternek, és a többi tanítványnak, hogy „tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek a nevében.” Azután azt olvasta az Apostolok Cselekedeteinek 2. fejezetében, hogy „keresztelkedjetek meg a Jézus Krisztus nevében.” Billynek úgy tűnt, hogy ha valaki megértette, hogy Jézus mit akart, amikor megadta a nagy küldetést, akkor az Péter és a többi tanítvány lehetett. Így hát Billy megkérte Dr. Davist, hogy keresztelje meg azon a módon, ahogyan azt az apostolok tették az Apostolok Cselekedeteiben. Habár ez ellentmondott a Baptista Missziós Gyülekezet alaptanításának, Dr. Davis szívességből megtette. Így Billy megkeresztelkedett az Úr Jézus Krisztus nevére.

Mostanra már hónapok teltek el a New Albany-i Gázműveknél bekövetkezett baleset óta. Billy egészségi állapota nemhogy javult volna, hanem romlott. Most már akkor is remegett a feje, amikor viselte vastag szemüvegét, nélküle pedig szinte semmit sem látott. Gyakran fájt a gyomra, az enyhe árpalé és szilvalé étrend mellett is. És a legriasztóbb az volt, hogy érezte, hogy az ereje és energiája lassan elhagyja kiegyensúlyozatlan étrendje miatt.

Most azonban volt egy új orvossága – a hit. Olvasta, hogy Jézus azt mondta: „És amit könyörgéseitekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.” (Máté 21,22) Aztán azt olvasta a Jakab 5-ben: „Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt.” Ez volt az ő válasza. Miután ezt olvasta, rögtön elszaladt Dr. Davis házához, és megkérte a gyülekezet vénét, hogy kenje meg olajjal, és imádkozzon érte. Ezután bejelentette a gyógyulást és örvendezve hazamasírozott.

Azon az estén vacsoránál Billy az asztalra fektette a Bibliát, közölte, hogy meggyógyult és kijelentette, hogy mostantól ő ugyanúgy fog étkezni, mint a többiek. Édesanyját lesújtotta ez az elképzelés, és figyelmeztette: „Billy, én nem bánom, hogy vallásos vagy, de tudod, hogy mit mondott az orvos: egy harapás szilárd étel, és meghalsz.”

Billy azt válaszolta: „Azt is tudom, hogy Isten mit mondott, és Ő azt mondta, hogy meggyógyultam. Imádkozhatunk?”

Azelőtt még sohasem imádkoztak Branhamék asztalánál. Charles nem tudta, mit tegyen, így csak nyugtalanul fészkelődött a székében. Ella az aggódás reménytelen tekintetével nézett Billyre, majd könnyekben tört ki. Billy meghajtotta a fejét, majd imádkozott: „Istenem, ha meghalok, hazajutok, mert bíztam Benned. Az Igéd azt mondja, hogy meggyógyultam. Választanom kell, hogy arra nézzek, amit az orvos mondott, vagy arra nézzek, amit Te mondtál. Én évekig az orvos szavait fogadtam el, és nem vagyok jobban, sőt valójában rosszabbul vagyok. Többé nem arra nézek, amit az orvos mondott. Most már arra nézek, amit Te mondtál. Kérlek, áldd meg ezt az ételt a testünk számára, a Te Fiad, Jézus Krisztus nevében kérem. Ámen.”

Billy félretolta a szilvalevet, és szedett magának babot, hagymát és kukoricakenyeret. Amint az első falat leért a gyomrába, kezdett visszajönni. A kezét a szája elé tette, hogy bent tartsa, majd újra lenyelte. Egyből visszajött. Még egyszer lenyelte. Újra és újra, a gyomra tiltakozott a szilárd étel támadása ellen. Öklendezett, miközben a torkát és a száját égette a gyomorsav. De Billy nem vette figyelembe a gyomrát. A gondolatait azon tartotta, amit Isten mondott, nem azon, amit érzett, és addig nyeldeste vissza ugyanazt a falat babot, míg az végül lent maradt. Aztán vett egy falat párolt hagymát.

Vacsora után Billy bezárkózott a szobájába. Annyira fájt a gyomra, hogy könnyek szöktek a szemébe. Rendszeresen összegörnyedt és savas víz buggyant ki a száján. Gyöngén belekezdett egy gyülekezeti énekbe: „Hinni tudom, hinni fogom és hiszem; hinni tudom, hinni fogom és hiszem, hinni tudom, hinni fogom és hiszem, hogy Jézus meggyógyított most.” Leroskadt az ágyára. A suttogásnál alig hangosabban mondta: „Uram, én a szavadon foglak.”

Édesanyja kopogtatott. „Hogy érzed magad, Billy?”

„Jól vagyok.”

„Felhívtam az orvost. Azt mondta, meg fogsz halni.”

Billy lenyelte a gyomorsavat a szájából. „Nem fogok meghalni, anya. Csodálatosan érzem magam.” Nem arról beszélt, amit testében érzett, hanem arról, amit Isten ígéretei iránt érzett.

A következő reggelen az a fazék bab még mindig ott volt a tűzhelyen. Ella megfordult, mikor fia belépett a konyhába. „Mit akarsz reggelire, Billy?”

„Kérek még egy kis babot és kukoricakenyeret.”

Teltek a napok, és még mindig szenvedett. Minden egyes étkezés fizikai küzdelem volt – gyomra keserű tiltakozással kavargott és a feje szédült. De a hit világában nem kínlódott és nem ingadozott. Jézus szavait ismételgette magában: „Ha hinni tudod azt, minden lehetséges a hívőnek.” (Márk 9,23) Ez volt az ő horgonya, és minden ellentétes tünet ellenére továbbra is bizonyságot tett arról, hogy Jézus Krisztus meggyógyította őt.

Olvasta Pál apostol intését is: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek.” (Róm. 13,8) Ezekből a szavakból a bűntudat fájdalma hasított a szívébe. Jelenleg 2000 dollár tartozása volt kórházi számlákból a műtétje miatt. Miután imádkozott ezért a dologért, rájött, hogy Jézus nem azt tiltja meg a keresztényeknek, hogy adósságuk legyen, hanem inkább azt mondja Isten, hogy a keresztények rendezzék az adósságukat, a tőlük telhető módon, és ne halogassák fölöslegesen. Bill 300 dollárral tartozott a patikusnak, Mr. Masonnek, egy szimpatikus úriembernek, aki soha nem tagadta meg a gyógyszert Billtől, még annak ellenére sem, hogy tudta, mennyire szegény a Branham család. Bill elment a patikába és azt mondta: „Mr. Mason, tartozom magának, és én meg is fogom fizetni. Még mindig szörnyen gyenge vagyok a műtéttől, de megpróbálok dolgozni. Van egy állásom itt az indianai közszolgáltatónál, ahol 20 centet keresek óránként. Majd ebből próbálok visszafizetni valamennyit, minden fizetéskor. Most már keresztény vagyok, így a legfontosabb kötelességem Isten felé van. Legelőször Neki tartozom a tizedemmel. Ezután a következő kötelességem, hogy kifizessem az adósságaimat. Elég kevés pénzem van – édesapám beteg és én támogatom édesanyámat és testvéreimet. De megpróbálok törleszteni önnek 25 centet minden héten. És ha még azt a 25 centet sem tudom megadni, akkor is eljövök, és elmondom.”

A vesződséges napok már heteket tettek ki, és Bill még mindig szenvedett. De lassan-lassan az elkövetkező hónapokban az állapota egyre javult, egészen addig, hogy végül bármit megehetett, amit csak akart, anélkül, hogy akárcsak a legcsekélyebb kellemetlensége is származott volna belőle. A szemtengelyferdülése is annyira megjavult, hogy végül egyáltalán nem is volt szüksége szemüvegre. Amikor utoljára megvizsgálták a szemét, az eredmény 20/20 volt – tökéletes látás. Tulajdonképpen buzgott a boldogságtól, és az Isten ígéreteiben való bizalma szárnyra kapott.