Természetfeletti evangéliumra elhívva

1932

WILLIAM BRANHAM és Dr. Roy Davis kölcsönösen tisztelték egymást – Billyt ösztönözte az idősebb férfi hitének példássága, Dr. Davisre pedig nagy hatással volt a fiatalember buzgósága. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a pásztor tegyen egy javaslatot – Bill elgondolkodhatna azon, hogy ő is szolgáljon. Dr. Davis fel volt jogosítva az országos szervezet által, hogy „munkaengedélyeket” adjon az ígéretes személyeknek, így gyakorlatilag ezek a személyek elismert lelkészek lehettek a Baptista Missziós Gyülekezetben, bárminemű hivatalos képzés nélkül. Billy nem felejtette el a fogadalmát – amikor az elmúlt esztendőben eljött érte a halál, megígérte az Úrnak, hogy ha még egy esélyt kap az életre, akkor hirdetni fogja az Evangéliumot az utcasarkokon és a háztetőkön. Most ujjongott az örömtől, hogy megkapta a lehetőséget rá.

Így hát 1932-ben, nem sokkal karácsony előtt Dr. Roy Davis felszentelte William Marrion Branhamet, mint Jézus Krisztus Evangéliumának szolgáját, a Baptista Missziós Gyülekezet rendelkezései alapján. Billy 23 éves volt.

Pár nappal a felszentelése után Billy New Albanyben végezte a legkevésbé kedvelt munkáját – lekötötte a hálózatról azokat az embereket, akik nem tudták fizetni a víz-, gáz- vagy áramszámláikat. Bekopogott egy ajtón, hogy tájékoztassa az ott lakót, hogy ki kellett kapcsolnia az áramot. Az asszony, aki ajtót nyitott, elkezdett vele kegyetlenül káromkodni.

Billy egyből azt mondta: „Asszonyom, nem lenne szabad így káromkodnia. Nem féli Istent?”

„Maga kis ütődött idióta” – csattant fel –, „ha azt akarnám, hogy valaki Istenről beszéljen nekem, akkor nem egy ilyen féleszűt vennék, mint maga. Az anyja biztosan egy…” és belefogott az édesanyjának és felmenőinek egy durva és aljas jellemzésébe.

Billy mindig azt mondta: „Egy férfi, aki megüt egy nőt, nem elég férfi ahhoz, hogy egy férfit üssön meg”, de ezzel az asszonnyal, aki ilyen rothadt szemetet zúdít az édesanyja nemes jellemére, lehet, hogy megszegte volna ezt az elvet, ha ez egy évvel korábban történik. Az a minimum, hogy haragra gerjedt volna, és visszakiabált volna. De most, a sértegetések egyáltalán nem zavarták. Mint ahogyan a víz pereg le a mosómedvezsírral bekent csizmáról, a szitkozódások nem tudtak beférkőzni a Bill lelkét övező békességes gondolatok közé. Udvariasan azt mondta: „Imádkozni fogok önért, asszonyom,” és kisétált. Billy tudta ekkor, hogy a változás, amit érzett belül, valódi és tartós volt.

A következő munkája az volt, hogy lekösse a hálózatról azokat a házakat, ahonnan elköltöztek a lakók. Mivel az épület üres volt, az ajtót pedig zárva találta, Billy leosont, hogy imádkozzon és hálát adjon. Letérdelt a csupasz padlóra, és összekulcsolta a kezét, de még nem csukta be a szemét, amikor a szoba hirtelen megváltozott. A falakon többé nem cifra tapéta volt; sima fehérek lettek. És a szoba többé nem volt üres. Billy egy idős néger emberre meredt, fehér hajjal és fehér bajusszal, amint egy kórházi ágynak tűnő valamin fekszik. A férfi úgy nézett ki, mint akinek balesete volt – karjai, lábai és a mellkasa vastagon be voltak pólyázva. Az ágy Billyhez közelebb eső oldalánál egy idős néger asszony állt. (Talán a felesége lehetett, mivel hasonló korúaknak néztek ki.)

Billy mozgást látott a szeme sarkából. Odafordulva egy fiatal fehér férfit és nőt látott a szobába bejönni, és az ágy távolabbi oldalánál megállni. Fejeiket lehorgasztották, de a szomorúságon túl Billy nem tudta kitalálni, hogy mi lehet a kapcsolat közöttük és a pólyába kötözött férfi között. Aztán két másik ember jött be a szobába – mindketten fiatalemberek. Mindketten az ágy felé fordultak, így Bill nem látta az arcukat. Ez a két férfi nagyon ismerősnek tűnt, annyira, hogy talán még hátulról is fel kellene ismernie őket. Igen, igen, az egyiküket tényleg felismeri. A barátja, George DeArk, akit csak néhány hete vezetett az Úrhoz. És a másik? Egyik helyről a másikra feszengett. Kit ismer, aki fekete göndör hajkoronával ékeskedik? Épp akkor a férfi oldalra fordult, hogy beszéljen a mellette álló idős hölggyel. Bill összerezzent meglepetésében. Felismerte önmagát! Billy látta magát, amint ráhajol az ágyra, és imádkozik a betegért. A férfi azonnal felült és elkezdte levenni a kötéseket magáról. Aztán a berohanó nővérek és orvosok sokasága eltakarta az ágyat Billy elől. A látvány elhalványodott és Billy egy másik helyen találta magát. Most az utcán állt, a kórház előtt. Amint figyelt, a bejárati ajtó kinyílt, és ugyanaz az idős ember jött ki rajta, és lesétált a lépcsőkön, mint akinek soha nem is volt semmi baja. A kötések eltűntek, és most barna zakót és kalapot viselt. A jelenet hirtelen véget ért és Billy újra a csupasz padlón térdelve találta magát egy üres házban, a falakon csíkos tapétával.

Mi történt? Hol volt? Nem mozdult egy centimétert sem onnan, ahová letérdelt, és mégis valahogy ott volt egy kórházban és egy hihetetlen drámát látott kibontakozni. Hogyan? Ez nem lehetett álom. Teljesen ébren volt. És a kórházban az események körülötte olyan valóságosaknak néztek ki, mint az imára összekulcsolt kezei néztek ki a szíve előtt.

Habár nem értette, hogy mit jelentett, Billy lelkesen megosztotta ezt a látomást az első olyan hallgató fülpárral, mellyel találkozott. Ez történetesen John Potts lett, egy keresztény férfi, aki a közszolgáltató vállalat elülső íróasztalánál ült. Pont a munkaidő letelte előtt volt. Mr. Potts nem sokat mondott, amint Billy beszélt – csak időnként egy „Aha… ez így… te jó ég, ez érdekes.”

A következő reggelen, amint Bill belépett az ajtón, Mr. Potts félrehívta. „Figyelj, Bill, az álmodról, ami tegnap délután volt –”

„Mr. Potts, az nem álom volt. Teljesen ébren voltam, akárcsak most. Nem tudom pontosan, hogy mi volt – talán valamiféle transz.”

„Oké, ha te mondod. Egyébként lehet, hogy van egy nyom arra, hogy mit jelenthet. Tegnap este meglátogattam egy barátomat a New Albany Katolikus Kórházban. Az egyik ottani betegre illik a leírás a… Hm… A transzodból. William Merrillnek hívják. Ő egy 65 éves néger férfi, és elég súlyos az állapota. Beszélgettem vele egy kicsit múlt éjszaka. Van egy szekere két lóval, és abból él, hogy New Albany völgyeiben házal. Két napja egy fiatal pár egy autóval száguldozott, amikor elvesztették az uralmat az autó fölött, és beleszaladtak a szekérbe. Az idős férfinek keze, lába és a háta is összetört. Beszéltem neki rólad és a transzodról. Nagyon izgatott lett, és kérlelt, hogy hívjalak el imádkozni érte.”

„Vajon ez lenne a férfi, akit láttam?”

Billy egész nap azon tűnődött, hogy mi történne, ha tényleg imádkozna egy emberért, aki olyan rossz állapotban van, mint amilyenben feltehetőleg Mr. Merrill van. A gondolattól Bill izgatott lett. Tényleg egyből felülne az az ember az ágyban, és elkezdené levenni a kötéseket? Aztán Billy azokra a prédikációkra gondolt, amelyekben Dr. Davis sürgette a keresztényeket, hogy higgyenek Isten természetfeletti erejében, hogy csodákat tehet. Mire végzett a munkájával, Bill készen érezte magát. Felhajtotta barátját, George DeArkot, és előadta neki az egész különös történetet.

„Persze, Billy, elmegyek veled imádkozni azért az emberért” – mondta George.

Amint a két férfi a kórház lépcsőit mászta, Bill elmagyarázta: „George testvér, ezeket a furcsa dolgokat, amik történnek velem, nem értem; de azt tudom, hogy addig nem imádkozhatok az idős férfiért addig, amíg az a két fehér ember nem áll a szobában az ágy túloldalán, mer’ mindent pontosan úgy kell tennem, ahogyan láttam. Nem tudom, hogy megtörténik-e ma este. De csak várj, és meglátod – ez az ember meg fog gyógyulni.”

Mikor már bent voltak, Bill Mr. Merrill után érdeklődött, és el is irányították a szobájához. Elég volt egy pillantás az idős emberre, és Billy tudta, hogy jó helyen jár. Ez volt az az ember, akit tegnap látott.

„Jó estét, uram. A nevem Billy Branham. Volt itt egy ember tegnap este, aki beszélt rólam.”

Az idős ember izgatott lett. „Ó, te vagy az a fiatalember, aki imádkozni fog értem, hogy meggyógyuljak.”

A felesége, aki az ágy mellett állt, homlokát ráncolva kezdte a kioktatást: „Fiatalember, úgy látom, nem tudja, milyen súlyos a férjem állapota. Nem csak hogy láza van, de a röntgen kimutatta, hogy néhány törött bordája pontosan a tüdejére hajlik. Ha csak egy picit rosszul mozdul, azok a csontok kiszúrhatják a tüdejét – vagy még rosszabb, elvághatják egy verőerét. Szerintem nem kellene ide jönniük és így felizgatniuk őt.”

De Mr. Merrill másként látta. „Legalább hallgassuk meg, hogy mit akar mondani a fiú.”

Billy újra elmondta a tegnapi élményét. Amint befejezte, egy fiatal pár lépett be a szobába. Mr. Merrill bemutatta őket, hogy ők ültek abban az autóban, amely belecsapódott a szekerébe. Mindketten sajnálták a balesetet, és úgy tűnt, őszintén aggódnak az idős ember állapotáért. Komoran, szomorú arckifejezéssel sétáltak át az ágy túlsó, fal felőli oldalára.

Ez volt a pillanat! Odahajolt, és épp csak elkezdett imádkozni, amikor Mr. Merrill felkiáltott: „Meggyógyultam!” és felegyenesedett az ágyban.

„William, ne!” – sikoltotta a felesége, miközben megpróbálta visszanyomni a matracra.

Egy ápoló szaladt be a szobába. Ő is megpróbálta lefogni Mr. Merrillet, de az idős ember valahogy mégis kivergődött az ágyból, egész végig azt kiabálva: „Meggyógyultam! Meggyógyultam!”

Nővérek és orvosok érkeztek futva. Egy katolikus nővér is besietett a szobába és azt mondta Billnek és George-nak: „Maguknak most azonnal távozniuk kell! Nem engedhetjük, hogy ezt az embert így felizgassák. Ő nagyon beteg.”

Miközben Billy és George távozott, William Merrill épp a ruháit próbálta magára venni, miközben egy tucat orvos kergette, hogy visszategyék az ágyba. Mikor már kint voltak, Bill megállt a kórház lépcsőinek a tövében, és azt mondta George-nak: „Várjunk itt! Figyeld csak – barna zakót és kalapot fog viselni és le fog sétálni ezeken a lépcsőkön nemsoká’.”

Jó néhány perc eltelt… És itt jött a feleségével, olyan energikusan, mintha látogató lett volna a kórházban, nem pedig fekvőbeteg. És barna zakót és kalapot viselt, pont ahogyan Bill megjósolta.

George megkérdezte az idős férfit: „Hogyan szabadult meg az orvosoktól?”

„Megmérték a lázamat és nem volt lázam, így elengedtek” – mosolygott őszes bajusza alatt Mr. Merrill.

MÁSNAP REGGEL Bill már virradatkor felkelt. Miközben ruhái után tapogatózott a szürkületben, a szobát hirtelen teljes napfény öntötte el, mintha valaki egyszerűen csak felkapcsolta volna a villanyt. Bill azonnal rájött, hogy már nem a saját házában van. A szoba, amelyben magát találta, nagyobb volt, mint az ő hálószobája. Ez inkább nappalinak nézett ki: kanapé, fotel, ülőke, asztal és lámpák – csak az egyik sarokban volt egy magas ágy. Ezen az ágyon egy középkorú asszony feküdt, borzalmasan rokkant állapotban. Bill elképedve látta, amint az asszony kicsavarodott végtagjai kiegyenesednek és normálissá válnak. Az asszony felkelt az ágyból és elindult egyenesen őfelé, így jól meg tudta nézni az arcát. Ezután megint a saját, félhomályos szobájában volt.

Billy sokáig töprengett ezen, az ágya szélén ülve. Az Úr Jézus nyilvánvalóan megszabadít valaki mást is. De kit? És mikor? Azt gondolta: „Nos, valószínűleg még ma megtudom, hogy hol van ez az asszony.”

Aznap a feladatkiosztása révén eljutott New Albany Tölgy utcájának 2223. számú házához. Egy család költözött ki egy ikerházból. Billnek el kellett zárnia a vizet, de a vízórás doboznál nem volt egyértelmű, hogy melyik vízóra melyik oldalhoz tartozik. Az egyik órán elzárta a csapot, és elment a ház lakott felét ellenőrizni.

Egy csinos, de szegényesen öltözött tizenéves lány válaszolt a kopogásra. „Mit óhajt?”

„A közszolgáltató társaságnak dolgozom. Megnéznéd, hogy van-e víz?”

„Természetesen.” A lány befordult a konyhába.

A bejáratnál állva Bill látta, hogy a nappaliban egy asszony fekszik egy kórházi ágyon. A teste teljesen ki volt csavarodva; úgy nézett ki, mint egy kifektetett pók. A feje meg volt emelve az ágyban, pont az ajtó felé, így Billy teljesen tisztán látta az arcát. A szíve elkezdett izgatottan kalapálni. Ez volt az a rokkant asszony, akit reggel látott a látomásban. Egy fekete kötésű könyvet olvasott. Az ágy mellett egy újság hevert.

„Üdvözlöm, asszonyom. Billy Branham vagyok.”

„Helló. Én pedig Mary Der Ohanion. Az ott a lányom, Dorothy.”

Dorothy visszajött a szobába és azt mondta: „Van víz.”

„Azt hiszem, akkor jó csapot zártam el. Köszönöm, hogy megnézte.” De nem távozott. Valahogyan kezdeményeznie kell egy beszélgetést ezzel a rokkant asszonnyal. „Mit olvas?”

„Egy örmény Bibliát” – válaszolta.

„Hívő?”

Mrs. Der Ohanion letette a könyvet az ölébe. „Dorothy 17 éves. Mióta megszületett, ágyhoz kötött rokkant vagyok. De ma reggel olvastam az újságban egy emberről, aki meggyógyult odaát a Katolikus Kórházban és azt mondtam: ’Van remény a számomra.’ Mondja csak, nem azt mondta, hogy Branhamnek hívják?” Levette az olvasószemüvegét, hogy megnézze azt a fiatalembert, aki az ő nappalijának ajtajában áll. Az arckifejezése megváltozott, ahogyan összekapcsolta ezt a fiatal óraleolvasót az újságcikk arc nélküli Branhamjével. „Maga Istennek az embere, aki meggyógyította azt a színes bőrű férfit tegnap este?”

„Nem, asszonyom, én nem vagyok gyógyító. Az Úr Jézus a gyógyító, nem én.”

Az asszony bólintott. „Mióta olvastam arról a csodáról, mindig kérem Istent még egyért az én életemben. Imádkozna értem?”

Billy ránézett az asszony kicsavarodott végtagjaira, melyek 17 éve sorvadoznak, és óvatosan azt mondta: „Elmegyek, imádkozom a dologért, és utána visszajövök.”

Keresett egy helyet, ahol egyedül lehetett Istennel és addig imádkozott, míg a bátorsága fölért a látomáshoz. Aztán elautózott George DeArk házához. „George testvér, találkoztam az asszonnyal, akiről beszéltem neked ma reggel. Tudom, hogy ő az. Gyere velem!”

Mindketten elmentek az ikerházba, és megálltak Mrs. Ohanion ágya mellett. Az asszony a szívére szorította az örmény Bibliáját, míg Dorothy és a nyolcéves öccse a nappali túloldalán a karácsonyfa mögé bújva kuncogott és viccelődött a dolgon – az, hogy az anyukájuk felkel az ágyból, miután 17 éve fekszik benne – milyen nevetséges.

Bill figyelmen kívül hagyta a gyerekeket. „Mrs. Ohanion, az Úr Jézus meg fogja önt gyógyítani.”

Billy és George letérdeltek és elkezdtek imádkozni. A szemhéjak, még ha zárva is vannak, egy kevés fényt még átengednek a pupillákhoz. És Bill a szemhéján keresztül látta, hogy Mrs. Ohanion fölött fény gyúlt. Kinyitotta a szemét és azt várta, hogy villanykörtét fog látni. Ehelyett azt látta, hogy egy sárga tűzkarika forog az ágy fölött. Ámulat fogta el – félelemmel teljes kíváncsiság. Ez ugyanaz a fény lehet, amely keresztet formált a levegőben, amikor imádkozott a pajtában a ház mögött. Bill kinyúlt és megfogta a rokkant asszony kezét, és azt mondta: „Mrs. Ohanion, az Úr Jézus azt mondta nekem ma reggel, hogy ön fel fog épülni. Állj a lábaidra és járj a Jézus nevében.”

Az asszony a takarót félredobta és az ágy széle felé kezdett vergődni, elsorvadt kezeivel és lábaival araszolva, mint egy óriási hernyó. Billnek egy pillanat kétsége támadt, hogy ha hagyja, hogy leessen arról a magas ágyról, még a nyakát is kitörheti a padlóra zuhanva. Aztán William Merrill esetére gondolt – milyen tökéletes, milyen tévedhetetlen volt a látomás – és visszatért a bizonyossága.

Amint Mrs. Ohanion kezdett átcsúszni az ágy szélén, mindkét lába kiegyenesedett ott, mindenki szeme láttára. Dorothy éles, őrült sikoltozásba kezdett, és a haját tépve kirohant a bejárati ajtón, miközben torkaszakadtából sikított. Minden irányból szaladtak a szomszédok, a bejáratnál tolongva, szájtátva bámulták a szomszédjukat, Mary Der Ohaniont, aki 17 év óta először járkál a nappalijában, miközben két teljesen ép karját a feje fölé emelve dicséri az Úr Jézus Krisztust örményül, az ő anyanyelvén.

Bill izgatottan és örömmel telve ment haza, hogy ezek a káprázatos látomások milyen nagy csodákat vezettek be. De ez a lelkesedés hamarosan lelohad, öröme hamarosan félelembe fordul. A következő látomása meglepően más. És amikor látomását elmondja pásztorának, meglepődik pásztora reakcióján. Ezzel kezdetét veszi az évekig tartó bizonytalanság, és elvezet annak a titoknak a felfedezéséhez, mely különleges életét övezi – egy titok, mely elindítja a legnagyobb hitgyógyulások szolgálatát, melyet valaha is látott a világ.