1930–1932

AMIKOR WILLIAM BRANHAM a húszas éveibe lépett, egy baleset által olyan lehetőségbe botlott, mely egy kis plusz pénzhez juttatta. Egy nap kölcsönkért egy Harley-Davidson motorkerékpárt. Miközben lefelé száguldott a murvás úton, elvesztette uralmát a motor felett és belecsúszott egy árokba, ami egy ökölvívótábor előtt volt. Sokan látták a balesetet, és átszaladtak az úton, hogy megnézzék, nem esett-e baja. Szerencsére nem volt komoly sérülése, de túl nagy volt a megrázkódtatás, hogy azonnal felüljön és továbbhajtson. Így a férfiak meghívták, hogy jöjjön be és nézzen meg néhány küzdelmet, amíg jobban nem érzi magát. Éppen amikor Billy belépett a terembe, az egyik edző, név szerint „a hat másodperces” George Smith kinyitotta egy madárkalitka ajtaját. Egy kanári repült ki és száguldott körbe a teremben olyan gyorsan, hogy Smith nem tudta elkapni. De amikor a madár Billy feje mellett süvített el, Billy elkapta röptében.

„Hat másodperc” – füttyentett ámulatában. „Soha életemben nem láttam ilyen gyors kezet. Fiatal ember, gondolt már valaha arra, hogy hivatásos bokszoló legyen?”

Ez a spontán észrevétel megragadt Billy gondolataiban a hivatásos bokszról. Hamarosan a szabadidejének nagy részét azzal töltötte, hogy edzett erre a sportra – napi 12 kilométert futott, majd megjelent az edzőtáborban, ahol egy homokzsákot püfölt addig, míg egy bokszoló meg nem kérte, hogy szálljanak be a ringbe. Billy öklözését figyelve „hat másodperces” Smith-t még jobban lenyűgözte Billy elszántsága, mint gyorsasága. Az edző sok órát töltött azzal, hogy Billyt megtanítsa a helyes lábmunkára, kézmozdulatokra, és a legfontosabbra, hogy hogyan állja ki a másik bokszoló ütéseit anélkül, hogy összeesne.

George Smith a becenevét az első hivatásos mérkőzéséről kapta, amelyen az ellenfelét hat másodperc alatt ütötte ki. Smith kb. nyolc évvel volt idősebb Billynél, kb. 16 kilóval volt nehezebb és ő volt a legkeményebb ember, akivel valaha találkozott. Az első alkalommal, amikor Billy ringbe szállt az edzőjével, „Hat másodperc” kegyetlenül elagyabugyálta Billyt. Egy alkalommal olyan erősen megütötte Billyt, hogy átrepült a kötelek fölött és nagy robajjal landolt néhány összecsukható széken a szorítón kívül. Billynek sokáig tartott felkecmeregni. Mikor újra levegőhöz jutott, megkérdezte: „Hatos, miért kell neked így csinálnod velem?”

Smith nevetett, és azt mondta: „Ez a fajta bokszolás lesz neked a legjobb.”

„Nekem a legjobb? Hogy lehet ez egy kicsit is jó nekem? Majdnem megölsz.”

„Nézd, Billy, engem nem érdekel, hogy milyen jól vagy fizikailag, amikor megütnek, sokkot kap a szervezeted és leáll a vér áramlása a szíved felé. A bokszban meg kell tanulnod, hogy hogyan viselj el egy kemény ütést és állj vissza. Ha a tested nincs hozzászokva, hogy gyorsan visszaálljon, akkor ott fogsz feküdni, és kiszámolnak. De ha hozzászoksz, még ha ki is ütnek, újra vissza tudsz állni. Hát így edzek én. Lehet, hogy most nem szeretsz, de értékelni fogsz majd, ha versenyzel.”

Billy visszamászott a szorítóba és folytatta. Végül olyan irányításra tett szert maga felett, hogy „Hat másodperc” olyan erősen gyomron üthette, hogy a kötelek közé vágódott, és Billyt egy kicsit sem zavarta. Készen állt, hogy folytassa a küzdelmet. Amint képes volt 8-10 menetet öklözni edzésen, elkezdett bokszolni az Aranykesztyűk amatőr versenyen.

Billy jól fejlődött a szorítóban. Akár csak öklözött, akár tétért küzdött, mindent beleadott. A bokszolás felszabadította az érzéseit; a harag és zavarodottság olyan régóta gyűlt benne, hogy a karjait szinte majd szétvetették a küzdelmekben. Gyorsasága és elszántsága egyik győzelmet a másik után hozta számára. Minden egyes győzelemmel nőtt a büszkesége, az önbizalma pedig szárnyakat kapott. Soha azelőtt nem tapasztalt még ilyen elismertséget és ilyen elfogadást. Kezdte úgy érezni, hogy fontos ember lett.

Amatőrként bokszolva soha nem vesztett mérkőzést. Az Aranykesztyűk versenyeken eltöltött egy év után hivatásos lett. 15 profi meccset nyert egymás után, köztük egy területi pehelysúlyú (51 kg–53,5 kg) bajnokságon, melyen három állam bokszolói vettek részt. Mostanra azt gondolta, hogy legyőzhetetlen. Aztán egy este emberére akadt.

Be volt tervezve egy küzdelem Bill Pritcharddal, egy nyugat-virginiai bokszbajnokkal. A meccset Evansville-ben, Indiana államban tartották. Billy Branham elautózott Evansville-be barátjával, Howard McLeannel, akinek szintén volt egy meccse azon az estén váltósúlyban (61,5 kg–66,5 kg). Megebédeltek délután 3 órakor, és elindultak vissza az arénához, hogy egy kicsit még pihenjenek, mielőtt a kezeiket bepólyázzák a küzdelemre. Billy kék öltönyt viselt. Kihúzott egy fésűt a zsebéből és végigsimította vele sűrű, sötét haját.

Howard ránézett társára és füttyentett. „Tudod, Billy, úgy nézel ki, mint egy kis baptista prédikátor.”

Billyt elöntötte a méreg. Mindig érzékeny volt a sértésekre, és az ő fejében a „prédikátor” szó ugyanaz volt, mint a „pipogya”.

„Várj egy percet, Howard! Jobb lenne, ha mosolyognál, mikor ezt mondod.”

Billy terpeszbe állt, és felemelte ökleit. Habár Howard 14 kilóval nehezebb volt nála, Billy kész volt, hogy kiálljon vele. De Howard nevetett, ezzel bizonyítva, hogy csak tréfált, így Billy leengedte ökleit.

Azon az estén a szorítóban Billy nagyon meglepődött az ellenfele erején és gyorsaságán. Pritchard olyan elszántsággal rontott Billyre, amellyel nem tudta felvenni a versenyt. Ökölvívói pályafutása alatt először volt Billy bizonytalan önmagában. Még a mérkőzés elején, mikor rájött, hogy bajban van, még azt remélte, hogy elérhet egy döntetlent Pritchard ellen. De ahogyan a küzdelem tovább folyt és Billy ismételt ökölcsapásokat gyűjtött be, kezdett azon tűnődni, hogy Pritchard vajon megöli-e őt. A küzdelem vége felé, miközben Billy a zsámolyán pihent két menet közt, felnézett a mennyezetre és imádkozott magában: „Istenem, ha csak megengeded, hogy élve kikerüljek ebből, megígérem, hogy abbahagyom a bokszot.”

Azután az este után Billy soha többé nem szállt ringbe.

EGY NAP, 1931 őszén Billy gázórákat javított a New Albany Gázműveknél. Miközben a szivárgásokat ellenőrizte, a gáztól elbódult, és a padlóra zuhant. Ezen baleset utóhatásai folyamatosan zaklatták – fájt a feje, elhomályosodott a látása, rosszul evett, a gyomra kavargott és belehasított a fájdalom. Ha evett, feljött a gyomorsava a torkán és marta a száját. Munkaadója, az indianai közszolgáltató fizette, hogy felkeressen több szakorvost is Louisville-ben, Kentuckyban, de ezeknek az orvosoknak gondot okozott, hogy kiderítsék, mi a baja. Ismételt vizsgálatok alapján végül arra tippeltek, hogy vakbélgyulladása lehet. Ez meglepte Billyt, hiszen a fájdalmat a gyomrában érezte, nem az oldalában. De a szakorvosok meggyőzték, hogy a gázmérgezés majdnem összezavarta a vizsgálatot, mivel elleplezte a vakbélgyulladás tüneteit. Bizonygatták, hogy a vakbele begyulladt és ki kell venni.

Billy vonakodva egyezett bele, hogy megoperálják, de csak akkor, ha helyi érzéstelenítést használnak. Szörnyű emlékei voltak a 14 éves kori műtétéről, amikor a lábait szétroncsolta az a puskalövés. Akkor kis híján nem jött ki az altatásból, és soha nem tudta elfelejteni azt a rémisztő élményt, amelyben az elveszetten kerengő lelkek világában sodródott egyre lejjebb – az a sötétség, az a ködfátyol, az a magány; és azok az irtózatos arcok! Soha többé nem akarta azt a helyet viszont látni!

Billy ideges volt és félt. Azt akarta, hogy legyen valaki mellette a műtét közben, aki tud imádkozni, így megkérte az Első Baptista Egyház lelkészét, hogy álljon mellette. A vakbelét sikeresen kivették, és Billyt visszagurították. Miközben teljes öntudattal ült az ágyán, érezte, hogy a pulzusa minden percben gyengül. Megpróbált szólni a nővérnek, de a hangja csak suttogott, a karjai pedig túl gyengék voltak ahhoz, hogy mozgatni tudja őket. A lélegzete elgyengült, a szívdobogása pedig addig lassult, míg a végére alig dobogott. Azt gondolta: „Ez a halál? Most elmegyek?”

A fények a szobában elhalványodtak, a falak elmosódtak és homályos alakot kezdtek ölteni, mintha fák lennének. Úgy tűnt, mintha egy hideg, sötét erdőben lenne. Valahol a távolban szélzúgást hallott. Először halkan, majd a hang egyre erősödött, és az ő irányába tartott. Billy elméje rémülten kavargott. Ez az! Ez a halál, és értem jön, hogy elvigyen! Megpróbált imádkozni, de nem találta a szavakat. A szél egyre közelebb és közelebb jött, míg végül a fák ágai rázkódni kezdtek körülötte az erejétől. Ekkor minden megváltozott. A sötét erdő hirtelen eltűnt és Billy egy hatalmas ezüstnyárfa árnyékában állva találta magát. Ez ugyanaz a fa volt, mint amit próbált mindig kikerülni, mióta annyira megijesztette kisfiú korában. A levegő nyomasztó volt, és tele volt statikus energiával, mint egy olyan napon, amikor 99%-os a páratartalom. Billy feltekintett a suhogó faleveleket hallva. Ugyanazt a forgószelet látta a felső ágak között forogva, és ugyanazt a mély hangot hallotta: „Soha ne igyál, ne dohányozz és semmiképp ne szennyezd be a tested! Hívtalak, de nem akartál jönni.”

Billy visszaidézte azt a napot olyan sok évvel ezelőtt, amikor ez a hang azt mondta: „…lesz számodra egy munka, mikor idősebb leszel.”

A hang most megismételte a vádlást: „Hívtalak, de nem akartál jönni.”

Billy megrémült. Eltévesztette volna az élete célját? Már túl késő lenne? Kétségbeesetten kérdezte fennhangon: „Ki hívott? Ki vagy? És mit akartál, hogy tegyek?”

A hang harmadszor is elismételte: „Hívtalak, de nem akartál jönni.”

Billy felkiáltott: „Jézus, ha Te vagy az, hadd menjek vissza újra a földre, és hirdetni fogom az Evangéliumodat a háztetőkről és az utcasarkokról. Mindenkinek el fogom mondani!”

Abban a pillanatban Billy újra a kórházi ágyában találta magát. A szíve erősen vert, és a tüdeje mélyeket lélegzett. Életben maradt.

A sebész, aki Billy ágyánál állt, láthatóan meglepődött azon, hogy Billy arcába visszatért a szín, és az ereje ilyen gyorsan visszatért. Charles és Ella Branham felé fordulva megjegyezte: „Én nem vagyok templomba járó ember. A praxisom túl kiterjedt, nincs rá időm. De azt tudom, hogy Isten meglátogatta ezt a fiút.”

Billy visszament dolgozni, amint a varratok állták a nyomást. Sajnos a műtét nem gyógyította ki egyetlen kezdeti tünetét sem. 1931–32 telén az állapota fokozatosan romlott. A gyomra szinte mindent visszautasított, amit enni próbált, arra kényszerítve Billyt, hogy préselt árpa lén és aszalt szilva lén éljen – és még az is alig maradt meg benne. Szemtengelyferdülés alakult ki nála, és vastag szemüveg nélkül nem is látott jól. Bármikor, ha levette a szemüvegét, annyira rázkódott a feje, hogy a borbély nem tudta levágni a haját.

A szakorvosok Louisville-ben zsákutcába jutottak. Egy vizsgálatsorozat után az egyik orvos azt mondta: „Mr. Branham, attól tartok, az állapota reménytelen. Az ön gyomra egyetlen nagy fekélycsomó. A hátralévő életében csak szigorúan meghatározott kímélő étrendet ehet. Soha ne felejtse el, mert egyetlen harapás szilárd étel megöli magát!”

Billy fáradtan és csalódottan tért haza, de legalább életben volt. Mostanra elhatározta, hogy megkeresi Istent, hogy betarthassa az ígéretét. Elkezdte nagyon komolyan olvasni a Bibliát. Minél többet olvasott, annál jobban felbátorodott. Igazán azonosulni tudott néhány megtapasztalással, amiről olvasott – mint például amikor férfiak és asszonyok hallották Isten hangját, ahogyan közvetlenül hozzájuk szól. Lehet, hogy Isten szólt hozzá arról a nyárfáról, amikor kisfiú volt. Mindig sejtette, hogy Ő volt, de addig nem volt bizonyos felőle, amíg el nem olvasta, hogy Isten Jóbhoz is szólt egy forgószélből. (Jób 38,1; 40,6.) Ez meggyőzte őt. Aztán, ahogyan belemerült Jézus, Péter és Pál életének megismerésébe, Billy Branham izgalma lángra gyúlt. Itt már magyarázatot talált azokra a furcsa, transzszerű állapotokra, amiket átélt, amikben teljesen ébren volt, és egyszer csak valahol máshol találta magát, és valami olyasmit látott történni, ami olyan valóságos volt, mint a cipő a lábán. A Biblia ezeket látomásoknak hívta. Végül is, lehet, hogy az élete nem is olyan furcsa. Lehet, hogy egyszerűen csak Isten foglalkozik vele.

Billy elkezdett különféle gyülekezeteket felkeresni a környéken, azzal a kérdéssel, hogy hogyan találkozhatna Istennel. De ahelyett, hogy általános egyetértést és egyenes ösvényt talált volna, egymásnak ellentmondó véleményeket talált, ami csak még jobban növelte zavarodottságát. Az Első Baptista Gyülekezet fel akarta venni a nevét a gyülekezeti nyilvántartásba, és adott volna egy elfogadó nyilatkozatot. A reformátusok azt akarták, hogy járjon konfirmációs órákra. A katolikusok azt mondták, hogy el kell ismernie a Pápát, mint Isten legfőbb hatalommal bíró földi helytartóját, és misére kell járnia minden vasárnap. A hetednapos adventisták azt mondták, hogy a szombatot sábeszként kell megtartania. Mindegyik gyülekezet úgy érezte, hogy csak az övé az igazság, a többiek kizárásával.

Billy nem tudta, hogy mit tegyen. Nem tudta, hol találja Istent. Aztán azt gondolta: „Tudod, én megláttam Őt a természetben. Azt hiszem, elmegyek, beszélek vele kint az erdőben.”

Elvándorolt az egyik kedvenc vadászhelyére, de ez sem segített. Nem tudta, mit mondjon, és elég bután érezte magát, hogy beszéljen, amikor senkit sem látni, aki meghallgatná. Aztán kitalált valamit. Miért ne írhatna Istennek egy levelet? Ez jó tervnek tűnt, úgyhogy azt írta:

Kedves Uram!

Tudom, hogy erre fog járni, ezen az úton, mert itt ülve szoktam mókusra vadászni és észreveszem, amikor jön. Akarom Önt. Eljönne, hogy beszéljen velem valamikor? El akarok mondani valamit Önnek.

Billy Branham

Billy kitűzte a levelet egy fára, hazament, és azt gondolta, hogy később visszatér, hogy megnézze, kisült-e valami jó ebből a dologból. De a következő nap kétségei támadtak. Azt gondolta: „Várjunk csak! Soha nem láttam senkit az erdőben. Ezenkívül, ha Isten mindenhol jelen van, akkor a városban is ugyanolyan könnyen elérhetem, mint vidéken. De ezzel visszajutottam az eredeti problémámhoz. Beszélni akarok Istennel, de nem tudom, hogy hogyan fogom tenni.”

Bement a ház mögötti öreg csűrbe, és bezárta az ajtót. A csűr belsejében nedvesség csepegett az előző esti esőtől. Billy a nedves föld ellenére letérdelt egy öreg Ford T-modell roncsa mellé. A gondolatai egy célhoz kötődtek, bármi áron beszélni akart Istennel. Azt motyogta: „Most hogy is csináljam ezt? Láttam képeket imádkozó emberekről, és azt hiszem, így teszik a kezüket.” A két tenyerét egymáshoz rakta maga előtt, a klasszikus imádkozó pózban. „Most mit is mondjak? Van ennek egy módja, de nem tudom, mi az.” Úgy döntött, hogy az egyetlen módja annak, hogy jusson valamire az, ha úgy fog beszélni Istennel. Nekifog és megpróbálja. „Kedves Uram! Szeretném, ha eljönne, és beszélne velem csak egy pillanatra. El akarom mondani, hogy milyen rossz vagyok.”

Megállt, és hallgatózott. A csűr teljesen néma maradt.

„Talán így kellene tennem a kezemet.” Egymásba fonta az ujjait és újra próbálta. „Kedves Uram! Én nem tudom, hogyan kell ezt pontosan csinálni, de bízom benne, hogy megérti. Segítene nekem?”

Újra megállt, hogy figyeljen: semmi.

Ekkorra az önuralma teljesen megtört. Könnyek öntötték el, ahogyan tovább mondta: „Uram, még ha nem is fog beszélni hozzám, én akkor is beszélni fogok Önhöz. Isten úr, én nem vagyok jó. Szégyellem magamat. Sajnálom, hogy mellőztem Önt ezek alatt az évek alatt. De most akarom Önt. Kérem, jöjjön, beszéljen velem.”

Hirtelen furcsán érezte magát. Amikor felemelte a fejét és kinyitotta a szemét, ijedtében végigfutott a hátán a hideg. Előtte egy ragyogó, sárga fényből álló, tökéletes kereszt lebegett a levegőben. Ennek az energiájának a mélyéről egy hang szólt olyan nyelven, melyhez hasonlót Billy még sohasem hallott azelőtt. Azután eltűnt.

Billy meg sem tudott moccanni; a térdein maradt, kábultan és visszafojtott lélegzettel. Végül összegyűjtött annyi erőt, hogy beszéljen: „Uram, nem értem az ön nyelvét, de gondolom, hogy valahol azon a kereszten vagyok elismerve… És a bűneim ott fekszenek… Ha megbocsátana nekem, jöjjön vissza és beszéljen újra az Ön nyelvén. Ha nem tud beszélni az én nyelvemen, megértem én abból.”

A kereszt újra feltűnt, melegen és fénylőn tündökölve. Billy becsukta a szemeit és kinyújtotta karjait. Olyan különös érzése volt, mintha meleg esőcseppek záporoztak volna testére. Hirtelen nyugodtnak és szabadnak érezte magát, mintha egy mázsányi teher hullt volna le a vállairól. Amikor felnyitotta a szemeit, a fény már eltűnt.

Túláradó izgalommal futott ki a csűrből és szaladt be a házba. Édesanyja ijedten kérdezte: „Billy, mi a baj? Ideges vagy?”

„Nem, anyám. Épp valami csodálatos történt.”

„Mi az?”

„Nem tudom, csak olyan jól érzem magam.”

Visszaszaladt a szabadba, és valami módot keresett, hogy szabadon engedje örömét. Egy vasútvonal húzódott a házuk mögött. Billy felküzdötte magát az árok partján, elkezdett szaladni a sínek között, majd megállt, hogy felugorjon és a levegőt öklözze; hogy árnyékbokszolással eressze ki érzéseit. Végre, nagy sokára, megtalálta Istent Jézus keresztjében.

Néhány nap múlva Ella azt mondta: „Billy, veled álmodtam múlt éjszaka. Láttalak, amint egy fehér felhőn álltál, és az egész világnak prédikáltál.”

Billyt ez különösen meglepte, hiszen édesanyja szinte sohasem álmodott.