Rejtélyes jel a születéskor

1909–1912

„TIZENÖT évesen már nincs túl korán egy kisbabához” – dünnyögte magának Ella Branham, hogy megpróbálja a bátorságát visszaszerezni. „Miért, ugyanúgy kész vagyok rá, mint…”

A fájdalom újra belényilallt – erősebben, sürgetőbben, mint előtte. Ella érezte, ahogy a pánik együtt erősödik benne a növekvő kényelmetlenséggel. Átfogta nagy hasát, és felnyögött: „Még ne! Kérlek, még ne! Csak amíg Charles hazajön.”

A homloka gyöngyözni kezdett az izzadságtól. Áttámolygott a földpadlójú kunyhó egyetlen ablakához, mely a gyalulatlan faajtó közepén volt. Az ablakban nem volt üveg, csak egy fa zsalugáter, melyet Ella nappalra kinyitott, éjszakára pedig becsukott. Most nyitva volt.

„Charles!” – sikoltotta.

Hangja elveszni látszott Kentucky vadonjában, a hatalmas kiterjedésű hegyek és völgyek között, melyek minden irányban elnyúltak körülötte. Tudva, hogy a legközelebbi szomszéd mérföldekre van tőle, Ella reménytelenül egyedül érezte magát. A fájdalom a hasa körül szorítóbbá vált, amitől pánikba esett.

„Charles!” – sikoltott újra. „Charles, hol vagy?”

Aztán a hangja erőtlen sírásba merült: „Kérlek, gyere haza! Szükségem van rád.”

Charles Branham azon a reggelen már megkapta a bérét a favágásért és bement a városba – a Kentucky állambeli Burkesville-be –, hogy vegyen magának egy kertésznadrágot: „az első gyermekem tiszteletére” – mondta. De mi tartott neki olyan sokáig? Betért volna útközben egy kocsmába? Ha igen, nem az első eset lett volna a házasságuk eddigi egy évében. De ugye Charles biztosan nem tenne ma ilyet? Tudta, hogy a kisbabájuk minden pillanatban várható.

A fájás alábbhagyott, Ella pedig teljesen elernyedt. Nekidőlt a szálkás ajtófélfának, és a napot nézte, amint az lenyugszik a tölgy- és juharfák mögött, melyek még épp csak rügyezni kezdtek. 1909 áprilisa volt. Ella didergett, miközben becsukta a zsalugátert.

Most már csak annyi fény volt a kunyhóban, amennyi a négyszögletesre faragott farönkök közötti réseken át beszűrődött a lemenő napból. Ceruzavastagságú fénysugarak kúsztak lassan végig az asztalon, egy házi készítésű bútordarabon, amit egy lefűrészelt fatuskóból készítettek, karólábakkal és egy fapaddal ülőhely gyanánt. Ezeken kívül az egyetlen bútordarab az egyszerű, 3 és fél méter hosszú szobában egy kezdetleges ágy, amely az egyik falhoz volt szegelve. Ella odatámolygott az ágyhoz, rázuhant a szalmazsákra, majd álláig magára húzta a paplant. A fosztásból készült párna minden mozdulatánál recsegett-ropogott a feje alatt. Ahogyan a szoba teljesen elsötétedett, Ella előző otthonára gondolt, mely a Texas állambeli Parisban volt. Tavaly még menekülni akart onnan, annyira elviselhetetlennek tartotta, de a mostani helyzethez képest nem is tűnt olyan rossznak.

Ella Harveyként nőtt fel Texasban. Apja vadászott, csapdákat készített és egy iskolában tanított. Anyja tisztavérű Cherokee indián volt. Ellának négy gyermek közül a legidősebbként csodálatos és gondtalan gyermekkora volt egészen három évvel azelőttig, hogy édesanyja skarlát okozta lázban halt meg. Akkor Ella alig 12, a legfiatalabb öccse pedig csak 4 éves volt. Egy anya mindennapos teendőinek terhe szakadt a nyakába.

Kevéssel egy év eltelte után találkozott egy rodeón Charles Branhammel. Charles alacsony, jóvágású férfi volt, göndör fekete hajjal, széles vállakkal és elég cowboy adottsággal ahhoz, hogy szinte minden ugrándozó, betöretlen vadlovat legyőzzön, amely ellen kiállt. Ellát teljesen hatalmába kerítette a vonzereje. Charles 18, ő pedig 14 éves volt, de évekkel idősebbnek érezte magát. Akkor jó ötletnek tűnt a házasság ahhoz, hogy kikerülje a fiatalabb testvéreivel járó robotolást. Most azonban azon gondolkodott, hogy nem került-e vajon cseberből vederbe. Itt volt 15 évesen Kentucky hegyei között, éppen egy kisbabát készül a világra hozni, miközben a legközelebbi orvos több mint 60 kilométerre van, és még csak egy barátja sincs, akit segítségül hívhatna. Ella fejét a párnába temetve sírt.

CHARLES BRANHAM egy órával sötétedés után tért haza a kunyhóhoz. Iszogatott, természetesen, de nem annyit, hogy ne tudjon gondolkodni. Lassan és csendben nyitott ajtót, nehogy megzavarja fiatal feleségét, ha az alszik. Amikor meghallotta nyöszörgését, gyorsan meggyújtott egy bütykös fenyőtobozt, és egy befőttesüveg fedelére rakta. A toboz tompa, fröcsögő lánggal égett, erősen füstölve. Mivel a szobának természetes szellőzése volt, a füst felkúszott a szarufák között és odafönt kiszivárgott a zsindelylapok repedésein át.

„Charles” – suttogta gyengén Ella –, „ma este itt az idő, menj, hozd el anyukádat!”

Charles tüzet gyújtott, majd elsietett édesanyja kunyhójához. Az este felhőtlen és hideg volt. A csillagok fénye mellett könnyen megtalálta a helyes ösvényt. Egy óra múlva visszatért édesanyjával és két szomszédasszonnyal. Branham nagyi mogorva öregasszony volt, kemény, mint a szalonnabőr. De látva ezt a kis 15 éves lányt a szülési fájdalmaiban, úgy meglágyult, mint a bőrcsizma a meleg mosómedvezsírtól. (Nem mintha Branham nagyinak valaha is lett volna csizmája. Soha életében nem volt még csak egy pár cipője sem.) Most átvette az irányítást a dolgok fölött. 17 gyermeket megszült egyedül, így jól felkészült bába lett az újdonsült menye számára. Megparancsolta Charles-nak, hogy várjon odakint, aki nem is vitázott. Fogott egy pokrócot és bevánszorgott az alá a nyitott szín alá, amely a ház egyik végéhez volt tákolva. Megágyazott magának a fakérgek és hulladékfák tetején. Hogy megnyugtassa az idegeit, Charles előhúzott a zsebéből egy üveg whiskyt és gyorsan ki is ürítette. Nem telt bele sok idő, és már jóízűen aludt.

Ahogy hajnalodott, a kunyhó belsejében egyre nagyobb lett a nyugtalanság. A hajnal közeledtével a keleti láthatár egyre világosodott, bár még nem kelt fel a nap. Charles is magához tért. Szidta magát, hogy elszunyókált, majd aggódni kezdett, hogy a fia miért nem született még meg. Talán valami baj van? Bemenjen esetleg megnézni? Mielőtt eldönthette volna, már hallotta is a kis újszülött éles sírását. A kunyhó ajtaja kitárult, és az egyik szomszédasszony kiszólt: „Charles Branham, fiad született.”

Charles félénken becsoszogott és becsukta az ajtót. A szobát áthatotta az asztalon álló, zsírból készült gyertya füstje. Branham nagyi befejezte a kis jövevény mosdatását, 2 és negyed kilóra becsülte a súlyát, majd gyengéden az édesanyja karjaiba helyezte. Charles ott állt az ágy mellett, kezeit a vadonatúj kertésznadrágja mellrésze mögé süllyesztve, és izgatottan nézte ezt az izgő-mozgó, szortyogó kis teremtményt, aki az ő fia.

„Charles, a te kék szemeidet örökölte” – mondta Ella.

Charles jól megnézte az apró szemecskéket, de a félhomályban nem tudta megmondani a színüket.

„A keresztneve William lesz” – mondta. „A második neve pedig Marrion.”

Ella ízlelgette a nevet egy kicsit: „William… Marrion… Branham… Elég előkelőnek hangzik. És becézhetjük Billynek. Charles, szerintem Billy a göndör hajadat is örökölte. Nyisd csak ki az ablakot, hadd lássam jobban.”

Mindez nem sokkal 5 óra után történt 1909. április 6-án, kedden hajnalban. A réseken már beszűrődött a napfény, bár a nap még nem ért a láthatár fölé. Charles kinyitotta a zsalugátert, és meghökkenve húzódott vissza. Valami belendült a nyitott ablakon – egy fény, mint egy csillag, kb. 30 centiméter átmérőjű. Ella sikoltott, és a fiát szorosan a keblére vonta. A többiek rémülten hátráltak a falhoz. A különös fény körüljárta a szobát néhányszor, majd megállt az ágynál, az újdonsült anyuka és gyermeke fölött lebegve. Sárgászölden ragyogott, lüktetve, mintha élne, kevesebb mint egy percig azon a helyen megállva. Nem sokáig, mégis elég ideig ahhoz, hogy a kunyhóban mindenki biztos legyen benne, hogy látta. Aztán amilyen gyorsan jött a tűzgolyó, olyan gyorsan el is távozott, fölfelé pörögve a szarufák között, át a tetőn.

Charles rezzenéstelen tekintettel bámult továbbra is a zsindelyek felé. Hirtelen az ajtó felől szárnycsapások zaja vonta el figyelmét. Egy galamb szállt le a nyitott ablak párkányára. A hófehér galamb kíváncsian nézett szét a szobában, mintha csak keresne valamit. Amikor meglátta az újszülöttet, félrebillentette a fejét, turbékolt egyet, majd elrepült. Charles egy pillanatig még nézett a madár után, majd újra a tető felé fordította a tekintetét.

Az egyik szomszédasszony azt motyogta: „Hát, én még soha…”

A másik azon tűnődött: „Vajon milyen ifjú lesz ebből a fiúból?”

Billy Branham még csak 15 perces volt.

A HÍR GYORSAN elterjedt a hegyi emberek között a „kölyökről ott a hegyek között, aki fénnyel a feje fölött született.” Voltak, akik elintézték annyival, hogy biztosan a napfény verődött vissza a tükörről. Charles és Ella jobban tudták, mivel nem is volt tükör a kunyhóban. Ezenkívül a nap sem jött még fel akkor. Tanácstalanok voltak. Volt valami szellemi jelentése a fénynek? Charles el akarta felejteni, de Ella nem engedte neki. Ragaszkodott hozzá, hogy tegyenek valamit. Végül elhatározták, hogy elviszik a kisbabájukat egy templomba és Istennek ajánlják. Először Charles ellenezte a dolgot, de végül beleegyezett, habár ez az engedmény jellemétől nagyon idegen volt. Most már csak az volt a kérdés, hogy hová vigyék.

Charles Branham egyenes ágú katolikus ír származású volt. Ella részéről a Harveyk szintén katolikus írek voltak, kivéve édesanyját, aki a Cherokee néphez tartozott. Azonban Charles és Ella teljesen elsodródott a katolikus alapoktól, és egyiküknek sem volt formális vallásos meggyőződése. Egyetértettek abban, hogy számukra a legmegfelelőbb templom az, amelyik a legközelebb van.

Így hát amikor Billy Branham kéthetes volt, Charles és Ella jól bebugyolálták őt, és levitték az Oposszum Királyság Baptista Imaházba, ahol egy kis gyülekezet tartott összejövetelt minden vasárnap. Ez egy egyszerű, szálfákból készült épület volt földpadlóval, a padok pedig félbevágott és felfordított farönkökön átvetett deszkalapokból álltak. Az Oposszum Királyság Baptista Imaháznak nem volt állandó pásztora. A vasárnapok legtöbbjén a gyülekezet együtt énekelt, és felolvastak a Bibliából. De kéthavonta egy vándor prédikátor is eljött, aki tartott egy prédikációt. Aznap ez az öreg prédikátor éppen ott volt. Imádkozott a kis William Marrion Branham fölött, kérve Istent, hogy használja egy nap ezt a kisfiút az Ő szolgálatában. Ezt követően 23 éven át ez volt az utolsó eset, hogy Billy Branham templomban járt.

A FAKITERMELÉS MIATT Charles sokszor arra kényszerült, hogy hét közben távol legyen feleségétől és fiától. 1909 októberében hóvihar miatt kellett egy favágótáborban vesztegelnie, távol otthonától. Ella négy hónapos terhes volt második gyermekükkel és egyre jobban aggódott, ahogyan a készleteik apadtak. Amikor a tüzelője elfogyott, vászonzsákba bugyolálta a lábait, úgy küzdötte át magát a metsző szélben a derékig érő hófúvásokon, hogy utat törjön az erdőbe. Ott suhángokat és száraz ágakat vágott, majd azokat visszacipelte a kunyhóhoz, elkeseredetten próbálva a tüzet életben tartani. De amikor az élelmük elfogyott, Ella kétségbeesett. A tűz utolsó parazsa is elhamvadt; Ella már túl gyenge volt ahhoz, hogy még egyszer elmenjen tüzelőért. Összegyűjtött minden kis darab ruhát, és olyan jól bebugyolálta magát és a fiát, ahogy csak tudta. Az ágyhoz vánszorgott, és magukra húzta a paplant. Odakint a szél szakadatlanul üvöltött. A szoba annyira lehűlt, hogy a vizes vödör is befagyott. Ella a szarufák felé bámult, és a különös fényen tűnődött, amely fia születésekor megjelent. Az elmúlt hat hónapban gyakran gondolt rá. Néha azt gondolta, ez jel volt, hogy Billy nagy dolgokra hivatott. Ez azonban most semmit sem jelentett, mivel számukra a halál már a küszöbön állt.

A legközelebbi szomszéd egy öregember volt, aki a völgy túlsó felén lakott. Mikor a vihar elült, ez a szomszéd is kijött a napi teendőit elvégezni. A Branham kunyhónak csak a tetejét látta, és észrevette, hogy a kémény nem füstöl. Akkor még nem nagy jelentőséget tulajdonított neki, de néhány nap múlva nyugtalankodni kezdett. Tudta, hogy a vihar előtt még füstölt a kémény, és a vihar alatt senki sem hagyhatta el a kunyhót. Arra gondolva, hogy valami baj lehet, elhatározta, hogy utánajár a dolognak. A kunyhóhoz közeledve látta, hogy nincsenek lábnyomok a friss hóban. Ez megerősítette a gyanúját, hogy senki sem hagyta el a kunyhót a vihar óta. Kopogott, de senki sem válaszolt. Amikor megpróbálta kinyitni az ajtót, kiderült, hogy be van zárva belülről. Most már tudta, hogy van bent valaki: valaki, aki komoly bajban lehet, máskülönben válaszolt volna. Nagy erőfeszítések árán sikerült kifeszítenie az ajtót. Amit bent látott, az elborzasztotta.

Ella és a kisbabája az ágyon összebújva, a hidegtől és az éhségtől félholtan hevertek. A szomszéd nagy sietve felkapta Ella fejszéjét és kiszaladt az erdőbe fáért. Visszatérve annyi fát hozott, amennyivel jól be tudta fűteni a kunyhót. Látva, hogy nincs élelmük, haza caplatott, és annyi ennivalót hozott, amennyit csak elbírt. Az szóba sem kerülhetett, hogy orvost hívjon, így az idős ember maga viselte gondját a fiatal anyának és gyermekének. Mire Charles áttörte magát a hótorlaszokon a kunyhójukhoz, felesége és fia kezdték visszanyerni erejüket.

A tél hátralevő részét Charles otthonukhoz közel töltötte, vadászott és csapdákat állított fel, hogy éléskamrájukat mindig telve tudja. Tavasszal visszatért a fakitermeléshez. Miután a fagy felengedett, egy ökröt fogott be a rönkök elé, és egyesével levontatta azokat a Cumberland folyóhoz. Ott a többi favágó tutajt állított össze belőlük, és leúsztatta az Ohio folyóhoz, majd a Mississippihez.

1910 MÁRCIUSÁBAN megszületett Charles és Ella második gyermeke, Edward. Néhány hónappal később a 16 éves Ella érezte, hogy egy újabb gyermek növekszik méhében. Harmadik gyermeküket 1911 elején szülte és Henrynek nevezte el. Charles egész tavasszal, nyáron és ősszel fát vágott. Ekkor újabb szerencsétlenség következett, ami elszakította Charles-t fiatal családjától, és majdnem tönkre is tette. 17 gyermek közül a legfiatalabbként Charles-nak kegyetlen tanárai voltak. Még gyerekként megtanulta a whiskys poharat a kezében tartani és a viták végére ököllel pontot tenni. 1911 őszén Charles egy rendezvényen volt, ahol verekedés tört ki. A holdfény a kemény emberekkel veszedelmes elegyet alkotott, és a verekedés csakhamar vérszomjas dulakodássá fajult, amibe a teremben mindenki belekeveredett. Az egyik tagbaszakadt dulakodó, név szerint Willy Yarbrough, földre döntötte Charles egyik barátját, rávetette magát és előhúzta a kését, hogy annak szívébe mártsa. Ekkor Charles egy székkel sújtott le Willy fejére, majd hátrább lépve előhúzta saját kését. Willy a padlón heverő emberről megfeledkezve Charles után indult. Willy elmetszette volna Charles torkát, ha alkalma adódik rá – kegyetlen ember volt, aki saját fiát egy kerítésléccel ütötte agyon –, de Charles kése hamarabb talált célba, és Willyt egy nagy vértócsában hagyta eszméletlenül, de még életben.

Amikor a verekedés híre eljutott a Kentucky állambeli Burkesville-be, Charles-t úgy említették, mint főkolompost, gyilkossági kísérlettel. A seriff ellovagolt, hogy letartóztassa. Mielőtt ezt megtehette volna, Charles hírét vette a veszélynek. Gyorsan el kellett mennie, nem tudva hová megy és majd mit csinál. Mielőtt elindult, megígérte Ellának, hogy amint talál munkát és egy helyet, ahol lakhatnak, azonnal értük küld álnevet használva, hogy így ne kapják el.

Így hát egy csendes délutánon Charles Branham eltűnt, feleségét egyedül hagyva három kisbabájukkal. Billy kettő és fél, Edward másfél, Henry pedig alig fél éves volt. Ella 17 évesen szinte még maga is gyermeknek számított. Egy pár hét elteltével Ella észrevette, hogy Charles valamit nála hagyott. Újra állapotos volt.

Az ősz és a tél eljuttatta Ellát erejének végső határáig. Úgy tűnt, az élete egy rémálom, ahogyan három kisgyermekre kell gondot viselnie egy elszigetelt, kezdetleges kis kunyhóban, miközben az idő nagy részében hányingere van. Nem volt se pénze, sem segélyforrása, se energiája. Ella tudta, hogy ha Charles rokonai – akik szintén szegény voltak – nem segítettek volna, akkor nem élte volna túl.

De végül az évszakok változtak, a föld kiolvadt, és a hányingere elmúlt. Henry egyéves lett, Edward kettő, Billy pedig három. A kisbaba, aki ott rugdosott és mocorgott Ella méhében, már készülődött megszületni. 1912 tavaszán egyszer egy seriff tért be a kunyhóba, és Ellát a férjéről kérdezte, hogy hallott-e felőle. Az igazat válaszolhatta: nem hallott felőle, és fogalma sem volt, hogy hol lehet.

Pár nappal a seriff látogatása után Billy és Edward a kunyhó mögött játszottak, ahol egy kis forrás miatt mindig sáros volt a talaj. Billy meg akarta mutatni az öccsének, hogy milyen erős. Felemelte a legnagyobb kődarabot, amit csak tudott, és a feje fölé emelve dobta a forrás felé. A kő mélyen a víz szélén lévő iszapba süllyedt és sarat fröcskölt Edwardra, aki rögtön sírva fakadt és visszatotyogott a kunyhóhoz. Egy vörösbegy kezdett gyönyörű trillázásba. Billy az ágak közt kutatott, míg meg nem látta egy közeli fán. Egy lépést tett felé, és a vörösbegy elröppent. Abban a pillanatban olyan elképesztő dolog történt, ami bevésődött zsenge elméjébe, és az első jelentős gyermekkori emlékévé vált. Onnan, ahol a vörösbegy csücsült, zaj hallatszott, mint amikor a szél suhogtatja a leveleket – sssssssh. Azután egy hang dördült a fáról – nagyon tiszta, emberi hang –, ami azt mondta: „Egy New Albany nevű város mellett fogtok lakni.”

Billy rémült sikítással indult vissza a kunyhóhoz, olyan gyorsan szedve tömzsi lábacskáit, ahogy csak tudta, miközben kiabált: „Anya! Anya!”

Ella a sarat törölgette Edward pocakjáról.

„Billy, mi történt?” – kérdezte, amint oldalához szorította legidősebb fiát.

„Anya, egy madár beszélt hozzám. Hallottam, ahogy a fán énekelt, utána meg beszélt hozzám.”

Ella nevetett: „Álmodtál, te gyerek.”

De Billy erősködött. „Hallottam, anya. Hallottam beszélni.”

„És mit mondott az a madár?” – incselkedett Ella, még mindig azt gondolva, hogy ezt csak Billy képzelte.

„Azt mondta, hogy egy New Albany nevű város mellett fogunk lakni.”

Ez a válasz meglepte. Ez nem úgy hangzott, mint amit egy kisfiú játék közben kitalál. Kiment a kunyhó mögé, és bekiáltott az erdőbe: „Helló! Van ott valaki?”

Amikor visszajött, Billy megkérdezte: „Anya, hol van New Albany?”

„Ez egy város Indiana államban, a folyó túloldalán, a Kentucky-beli Louisville-lel szemközt, körülbelül 160 kilométerre innen. Billy, hol hallottál te valakit New Albanyről beszélni?”

„Én soha nem hallottam New Albanyről, amíg az a madár nem mondta. Anya, mikor fogunk ott lakni? Apu is ott fog lakni velünk?”

Ella a fejét csóválta.

Néhány héttel később megérkezett Charles-tól a rég várt levél. Ella leült a tuskó-asztalhoz, és a remegő ujjai között tartott borítékra meredt. Billy pipiskedve kukucskált át az asztallap fölött.

„Nyisd ki, anya.”

Ella idegesen kuncogott: „Persze. Sokáig vártunk rá; miért várnánk tovább?”

Óvatosan kibontotta, kivette a levelet a borítékból, kinyitotta, és elkezdte olvasni. Mivel édesapja tanár volt, így elég műveltségre tett szert. Charles szinte semmilyen oktatásban nem részesült, nem tudott sem írni, sem olvasni, még a saját nevét sem tudta leírni. Az egyik louisville-i testvére írta meg helyette ezt a levelet.

„Mi van benne, anya?” – kérdezte Billy.

Ella hangosan olvasta: „Azt írja, hogy apukátok Indiana államban van. Talált állandó munkát és egy helyet, ahol lakhatunk, és azt akarja, hogy menjünk azonnal. Ez egy kisvárosban van, Uticában, kb. 16 kilométerre északra…”

Hirtelen megállt, és elképedve nézett hároméves fiára. Hogy lehet ez?

„Hol, anya? Hol van Utica?” – várta a folytatást Billy.

Ella habozva mondta: „Billy, 16 kilométerre északra fogunk lakni az Indiana állambeli New Albanytől.”