Menekülés a pusztába

1927–1929

AMIKOR WILLIAM BRANHAM megérkezett Phoenixbe, Arizona államba, Mr. Francisco fizetett neki 3 dollárt, amiért segített a vezetésben. Billynek ez volt az összes pénze a világon, de nem aggódott. Biztos volt benne, hogy adódni fog valamilyen lehetőség. 1927. decembere volt. Billy 18 éves volt és majd szétvetette a lelkesedés az életében adódott új esély iránt.

Miután küldött egy magyarázkodó levelet haza, édesanyjának, Billy útnak indult, hogy felfedezze a várost. Hamarosan egy félhivatalos rodeón lyukadt ki. Ez azt juttatta eszébe: „Én jó lovas vagyok. Mivel le vagyok égve, miért ne keresnék egy kis könnyű pénzt ezen a rodeón? De előbb vennem kell magamnak egy bőrnadrágot, mielőtt kiállok a többi cowboy elé.”

Lesétált az utcán a legközelebbi ruhabolthoz és felpróbált egy valódi bőrnadrágot. Pompás volt – az övre rá volt írva az ARIZONA szó dombornyomással, és egy-egy bikafej volt a nadrágszárakon, melyeknek a szemei réz szegecsek voltak. De túlságosan nagy volt; a bőr nadrágszárak lelógtak a földre. Billy megnézte magát a tükörben és azt gondolta: „Úgy nézek ki, mint egy japán kakas – csupa toll és pihe.”

Az eladó azt mondta: „Ez a darab 25 dollárba kerül, uram.”

Billy örült a kifogásnak, hogy visszautasíthatja. „Sajnos nekem összesen csak 3 dollárom van.”

Az eladó azt javasolta: „Jobb lenne, ha kiegyezne egy Levi’s farmerrel.”

Billy vett egy Levi’s farmernadrágot és egy cowboykalapot, és visszatért a rodeóhoz. A korlát tetején egy sor görbe lábú, torzonborz cowboy ült, akik úgy néztek ki, mint akik már túl vannak jó néhány tehénterelgetésen és legelőért vívott csatán. Billy azt gondolta: „Ez az a hely, ahová tartozom.” Felmászott a korlátra, a többiek mellé. Körülötte mindenki izgatottan mormogott. Billy épp akkor érkezett, amikor egy híres lovas szállt fel egy rossz hírű vad csődörre. A ló be volt rekesztve egy kis bokszba, nem messze tőle. Billy nézte, amint a hosszú lábú fickó belehuppan a nyeregbe, és azt gondolta: „Ha ez a cimbora nem tudja megülni, akkor majd én fogom.”

Abban a pillanatban, hogy a kapu feltárult, a ló felhorkantott és kiugrott a bokszból, mind a négy lábával a levegőben. Amikor földet ért, újból felszökkent, miközben kicsavarta a testét és egyszerre rúgkapált a két hátsó lábával. A lovas tovaszállt a nyeregből, mint egy szalmával kitömött madárijesztő, csontot recsegtető puffanással ért földet, és mozdulatlanul feküdt a kör közepén, miközben vér csordogált az orrából. Miközben a fogdmeg elkapta a csődört, és visszavitte a cellájába, mások betették az eszméletlen cowboyt egy mentőautóba és elszállították.

Egy férfi lovagolt lassan végig a korlát mentén, ahol Billy ült a bőrbe öltözött cowboyokkal. Azt mondta: „50 dollárt adok bárkinek, aki 30 másodpercig meg tud maradni azon a lovon.” A férfi többször is megállt, hogy a cowboyok szemébe nézve elismételje az ajánlatát. Senki sem állt ki. Aztán a férfi megállt Billy előtt, és azt kérdezte: „Te lovas vagy?”

„Nem, uram” – mondta félénken Billy.

BILLY ELSZEGŐDÖTT egy szarvasmarhafarmra Phoenixtől északkeletre, egy Wickenburg nevű kisváros közelébe. Lovaglótudománya olyan gyorsan fejlődött, hogy hamarosan el tudta végezni a munka rá eső részét – igazi cowboy lett, ahogyan azt megálmodta. A préri szépsége felülmúlta legmerészebb elképzeléseit. Körülötte zord hegyek szögelltek ki a préri földjéből. Hatalmas kaktuszok pettyezték a pusztaság lapályát és a kanyonok meredek falait. A pusztaság a különlegességek otthona volt – tele volt tövises körtével, kis kaktusz, amely úgy nézett ki, mint egy hód farka, hosszú, veszedelmes nyársakkal; tűpárna kaktusszal, amely olyan sűrűn volt borítva apró tűkkel, hogy szőrösnek nézett ki; hordókaktusszal, amely úgy nézett ki, mint egy hordó, tövises bordákkal; és alacsony, bozontos fácskákkal, melyeket spanyol nevükről ismernek: palo verde, ami azt jelenti, zöld bot. A változatos vadvilág is lenyűgözte – csörgőkígyó, kengurupatkány és más élőlények… Olyan egzotikus volt, annyira más, mint az Ohio-völgy vadonjában. És belegondolva, hogy itt van az egésznek a közepén, egy lovon, a préri porát rúgva, cowboyokkal és hosszú szarvú bikákkal dolgozva: ez élet volt. Mi lehetne még jobb? Úgy érezte, mintha belépett volna egy olyan romantikus westernfilmbe, amilyet gyerekként nézett.

De másfél évnyi munka után a farmon a tökéletesség látszata kezdett megkopni. Ahogyan 1929. vesződséges nyara telt, Billy elégedetlensége fokozatosan nőtt. Sokszor töprengett, hogy mi lehet a baj. Eljött a pusztába, hogy békét és megelégedést találjon, de a béke és megelégedés kitért előle. Nem volt boldog, nem teljesen. Valami még mindig hiányzott az életéből. De mi?

Végül elérkezett az őszi összeterelés ideje. Minden évben a nyár folyamán sokan a helyi farmerek közül együtt legeltették csordáikat ugyanazon a legelőn, fenn a magas hegyeken, ahol a fű sűrű volt a fenyőfák között. Minden őszön együtt dolgoztak, hogy összetereljék az elkószált teheneket, és a völgyben lévő farmokra gyűjtsék, és utána a bélyegük alapján szétválogassák őket. Múlt ősszel Billy úgy tekintett az őszi összeterelésre, mint a legizgalmasabb dologra, amit valaha is csinált. De idén ugyanaz a nyugtalanító érzés zavarta, ami egész nyáron át üldözte. Mi volt a baj? Amikor leszállt az este az ösvényre, Billy leoldotta a nyerget a lováról, és a tábortűz közelébe tette le, párnának. Vacsora után nekivetette a hátát a nyeregnek és nézte, amint a nap az égre csodás narancssárga, rózsaszín és vörös sugarakat szórva bukott alá a hegyek mögé. Egy öreg texasi férfi, név szerint Slim, a gitárját hangolta. Slim minden este szerenádot adott a pusztában cowboyballadákkal, miközben egy másik cowboy fésűn kísérte, amire egy papírdarabot tett és azt fújdogálva döngicsélt harmóniában. Ezt énekelte:

Múlt éjszaka, ahogy a prérin feküdtem,
és a csillagokat bámultam az égen.
Azon tűnődtem, e csodaszép helyre
volt-e cowboy, ki eljutott régen.

Van egy út arra a boldog fényes tájra,
de az ösvény halvány, úgy mondják.
Ám amelyik visz a kárhozatra, tágas,
ragyogó fények és útjelzők borítják.

Beszélnek egy másik nagy Gazdáról,
nála nincs zsúfoltság, úgy mondják,
helyet készít a megfáradt bűnösnek,
ki a keskeny ösvényen igyekszik Őhozzá.

Ő nem hagy téged soha cserben,
és ismer minden tettet, pillantást.
Biztonságban csak az lehet,
kinek neve ott van nagykönyvében
és elfogadta bélyegét.

Mert lesz egy nagy összeterelés nemsoká’,
hol a cowboyok a borjak, úgy mondják.
Az ítélet lovasai megjegyeznek mindenkit,
mert ők ismerik mindenki bélyegét.

Azt hiszem, én egy kóbor tinó leszek,
csak egy ember, halálra kárhoztatva.
Ott találnak a csökönyösök mellett,
mikor a lovasok Főnöke felbukkan majd.

Billy megértette, hogy a ballada szavai mire utaltak. Az elkóborolt tinók jelöletlen marhák voltak, melyek leveshúsként végezték. És mi van azzal a nagy Gazdával és az ő könyvével? Billy azon tűnődött, hogy nem ez-e az, ami őt zavarja. Vajon Istennel lenne összefüggésben a dolog? Slim rázendített még egy dalra, ezúttal egy régi egyházi énekre:

Lent a keresztnél, hol Megváltóm meghalt,
Hol bűnömtől megszabadultam,
Ott van a szívemnek békéje.
Dics’ szent nevére.

Ezt a lassú, sóvárgó éneket hallgatva Billy szíve határozottan sajogni kezdett. Átfordult a másik oldalára, és úgy a fejére húzta a takaróját, hogy csak az orra és a szemei látszottak ki. A csillagok olyan közelinek tűntek, mintha éppen csak a hegyek fölött lennének. A fenyőágak között elmaradhatatlanul suhogó szellőben Billy Isten hangját hallotta, amint hívja őt, ahogyan első, elkóborolt fiát hívta: „Ádám, Ádám, hol vagy?”

Három hét múlva az összeterelés véget ért. A cowboyok visszatértek a farmra, hogy megkapják a fizetési csekkjüket és elolvassák leveleiket. Billy kapott egy levelet édesanyjától, amelyet néhány hete adott fel. A többi híradás között azt is írta benne, hogy Edward nagyon beteg lett. Billy könnyen elintézte azzal, hogy talán megfázott, vagy náthás lett a testvére.

Azon a délutánon minden cowboy beutazott Phoenixbe, hogy ünnepeljen. Habár Billy nem volt olyan ünnepi hangulatban, mint a többiek, csatlakozott hozzájuk, a környezetváltás végett. Míg a farmon dolgozó napszámosok betöltötték a szalont, Billy magányosan kószált az utcán. A szíve még mindig nehéz volt. Mi volt a baj? Kétségtelenül nem a honvágy gyötörte. Nagyon szerette Arizonát, szerette a pusztát és élvezte a munkáját. Mégis, valahogy üresnek érezte magát belül, valami hiányzott. Nem tudott rájönni, hogy mi az.

Egy darabig egy helyben ült, és a forgalmat nézte. Egy csinos, fiatal spanyol lány sétált el előtte, felé rebegtette a szempilláit és leejtette fehér zsebkendőjét. „Hé, elejtetted a kendődet” – mondta Billy, miközben a gondolatai másfelé kalandoztak. A lány felvette és továbbsétált.

Billy zenét hallott egy kicsit távolabbról az utcában. Követte a hangot, míg el nem jutott egy üres rodeóarénába. A lovas boksz mellett egy öreg cowboy pengette gitárját, miközben ezt énekelte:

Lent, a keresztnél, ahol Megváltóm meghalt,
Hol bűnömtől megszabadultam,
Ott van szívemnek békéje,
Dics’ szent nevére!

De ez a cowboy több érzéssel énekelt, mint Slim a prérin. A férfi úgy énekelte ezt a zsoltárt, mint aki úgy is gondolja. Könnyek csorogtak a himlőhelyes arcán. A karrész után odafordult Billyhez és azt mondta: „Testvér, nem is tudod, mi ez, míg be nem fogadod ezt a csodálatos Jézus Krisztust.” És újra belekezdett a kórusrészbe: „Dics’ szent nevére…” Billy levette kalapját és elsétált. Szíve leírhatatlan érzésektől tajtékzott.

Mire Billy visszatért a szalonba a kószálásból, a napszámos társai mind fennhangon nevettek. Egymás lábujjaira lövöldöztek, hogy a másikat táncoltassák, és 5 dolláros fogadásokat kötöttek egymásra, hogy egyenesen tudnak-e menni – de mindannyian olyan részegek voltak, hogy még a járdán is alig tudtak megmaradni. Billy az autóhoz terelte őket, és visszavitte őket Wickenburgbe.

A következő reggelen, amikor Billy belépett az étkezde folyosójára, egy levélkét adtak át neki, amin az állt: „Bill, gyere ki az északi legelőre! Nagyon fontos.”

Öreg papa, egy idős lovas csendőr várt rá a karám kapujában.

„Attól tartok, rossz hírem van a számodra” – mondta Papa.

Átnyújtott Billynek egy táviratot, melyen az állt: „Múlt éjjel meghalt Edward öcséd. Gyere haza azonnal!”

A hír megdöbbentette Billyt. Ez volt az első haláleset a közvetlen családjában. Elfordult Papától és átnézett a sárga, napégette préri felett, miközben könnyek csorogtak végig az arcán. Arra gondolt, milyen nehéz volt az életük gyerekként – úgy jártak iskolába, hogy nem volt elég ruhájuk, nem voltak könyveik, tollaik és papírjuk, sőt néha még ennivalójuk sem. Aztán Billy visszaemlékezett arra a nagy maréknyi pattogatott kukoricára, amivel meglopta testvérét. Óh, bárcsak visszamehetne, hogy újra élje! Soha nem lopna el ilyen ínyencséget egy szegény éhes bajtárstól. De nem élhette újra. Most még csak bocsánatot sem kérhet. Edward elment. Billy azon tűnődött, vajon Edward kész volt-e találkozni Istennel. Aztán a gondolat beléhasított: és mi van ővele? Ő kész-e találkozni Istennel?

Billy visszatért Jeffersonville-be a temetésre. A prédikációja befejezésében McKinney tiszteletes azt mondta: „Talán van itt valaki, aki nem ismeri Istent. Ha így van, fogadja be most.” Billy megragadta a székét, hogy fel ne álljon. Valami furcsaság húzta a szívét – valami mágnesesség, amit nem értett. Akármi is volt, nyomorúságosan érezte magát miatta.

Billy úgy tervezte, hogy a temetés után visszamegy Arizonába, de édesanyja olyan kitartóan könyörgött neki, hogy maradjon Indianában, hogy végül Billy beleegyezett, feltéve, hogy talál munkát. Hamarosan kapott is állást; árkokat ásott a gázvezetékek lefektetéséhez a helyi közszolgálati társaságnál, az indianai közszolgáltatónál. Elhatározta, hogy legalább egy rövid időre Jeffersonville-ben marad.

1929 ősze végén leesett az első hó. Amikor Billy reggel felkelt, és látta, hogy a föld mindenfelé fehér és hideg, fogta édesanyja egyik takaróját, elhajtott a temetőbe, leseperte a havat Edward sírjáról, és leterítette vele a friss hantra. Azt akarta, hogy Edward ne fázzon.